A gazdagok fogyasztási szokásainak globális trendjei és a hazai vagyonosodás üteme alapján minden logika szerint itthon rövid időn belül egy komoly műtárgypiaci fellendüléssel kell számolni – ez a következtetés vonható le több előrejelzésből, kutatásból is.
A Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) munkatársaival a múlt év végén kutatást végeztünk a hazai kortárs művészeti piac perspektíváinak kérdéseiről.E munka során olyan hiteles forrásokra támaszkodtunk, mint az ArtsEconomics és az UBS célirányos felmérése, a kortárs specialista Larry’s List ezirányú vizsgálata, a hazai privátbanki specialista Blochamps Capital vagyonosodási előrejelzése, és a Knight Frank ingatlanpiaci cég előzőhöz hasonló becslése. Erről írt cikket Kertész László, a CCA oktatási és kutatási igazgatója is a Világgazdaságban. (2019. január 9. Egy előre bejelentett boom anatómiája) „A 21. század második évtizede a gazdagok létszámbeli növekedésének és további gazdagodásának az időszaka volt: likvid vagyonuk összesített becsült értéke a múlt évben globálisan elérte a 63,5 ezermilliárd dollárt, a 2010. évi értékhez képest 50 százalékkal növekedett.”– olvasható e cikkben. A vagyonosodással pedig együtt járnak bizonyos fogyasztási fázisok, melyeket ezek a csoportok szükségszerűen meglépnek.
Ma már nem igaz az az egykori kabaré-mondat, hogy nálunk a felső tízezer is csak ötezer fő… Magyarországon jelenleg hiteles számok alapján a gazdagok (értsd: minimum 300 millió Ft likvid vagyonnal rendelkezők) száma 11 ezerre tehető, és a prognózisok szerint ez a szám 2025-re eléri a 15 ezret.
A fogyasztási fázisok
Újabb részlet az említett cikkből: „Az első periódusban az azonnali exkluzív fogyasztói igényeiket elégítik ki, jellemzően rejtőzködve, a második fázist a beruházási és befektetési fókusz uralja, a harmadikban válik ez a kör transzparens fogyasztóvá.Az utóbbiakat leszámítva a gazdagokat ebben a harmadik fázisban a fogyasztás és a szolgáltatások igénybevételének mélyebb és szélesebb spektruma jellemzi, s ez az igényesség meghatározza a műtárgyak iránti gyűjtői és a művészet iránti befektetői viszonyukat is.”
Közérthető példákkal illusztrálva: a prémium autók hazai forgalma az utóbbi négy évben 70%-kal nőtt (ebben a külföldön forgalomba helyezett és import használt autók nincsenek benne), a jacuzzi-kereskedők évek óta csúcsokat döntögetnek, a luxusingatlan-építkezések dübörögnek… A luxussport-ágazat és a kertépítészet szárnyal akárcsak a lakberendezési szektor, a dizájnbútorok, az utazási irodák, ékszerek kereslete is. Ezek alapján biztosra vehetjük, hogy sokezerre tehető azok száma, akik az első és második fázison már túlvannak, és az igényszintjükből adódóan minden bizonnyal megértek a továbblépésre.(Ráadásul vegyük figyelembe azt is, hogy ez egy üzleti- és magántéren is rivalizáló réteg.)
A minőségi fogyasztás egyik kedvezményezettje és a fellendülés várományosa globálisan nézve a kortárs művészeti szektor, az art world, melynek felívelése évek óta töretlen.
A kortárs a nyerő
Hogy miért pont a kortárs? Miért nem a már bizonyított klasszikus művek a nyerők?Ha megnézzük a globális műkereskedelmi számokat, a világ aukciós forgalmának több mint a felét még mindig a klasszikus művek eladásai teszik ki. Ezzel együtt láthatjuk, hogy a régi mesterek árindexe a modernekig bezárólag folyamatosan csökken, míg a háború utáni és kortárs árindex pedig nő. A kortárs aukciós forgalom emelkedésének üteme szinte ijesztőnek mondható. Vajon mi lehet az oka, miért megy oda a pénz? A dolog nem olyan bonyolult…
A múzeumi versenykörnyezet fokozódásával a klasszikus (minőségi) műtárgyak egyre nagyobb ütemben „vonódnak ki” a piacról, hiszen a múzeum végállomás. Ezáltal a piacon keringő állomány egyre gyengébb.Ehhez hozzájárul az is, hogy a műgyűjtés konzervatív fogalma még mindig nagyobb arányban kötődik a klasszikus műtárgyakhoz, a folyamatosan fennálló igények űrjét pedig szorgalmasan töltik fel hamisítványokkal‒és ez bizony a befektetési szempontokban fontos szerepet játszó bizalmi index rovására megy
A kortárs művek viszont jól azonosíthatók, az áruk (jó értelemben) manipulálható-alakítható-építhető, a téma progresszív, dinamikus, szexi és a világ vezető országaiban a kortárs társadalmilag fontos stratégiai tényező. Vajon miért? Mert egy ország jelenlegi kulturális szintjét nem az mutatja, hogy mi van a múzeumokban, hanem hogy az adott társadalom miként viszonyul az ott és akkor zajló kortárs művészetekhez, és milyen az ezzel kapcsolatos társadalmi megértés. A művészeti világban ezért permanensen zajlik egy olimpia, amelyen minden, magát valamire tartó országnak (méghozzá nemzetközi jelenlétre felkészített csapattal) indulnia kell.Sőt, folyamatosan jelen kell lenni, és hírértékű aktivitásokat produkálva évről évre profi szinten harcolni kell az egyre jobb pozíciókért.
Mit tegyünk, ha jön a boom?
Nyilván ez nem az az időszak, amikor hátra lehet dőlni, és várni a sültgalambot. A műtárgypiacnál meg pláne nincs ez így. A dolog ugyanis egy kissé összetett. Mert mi lenne akkor, ha pusztán ügyes marketinggel (és vegyük úgy, hogy ebben jók vagyunk…) felhívnánk a figyelmet arra, hogy „ez most a cool, a trendi, hogy lemaradhat” és hasonlók, és mindenki, aki teheti, elkezdene összevissza vásárolni mindenféle képeket meg szobrokat olyan ütemben, hogy hirtelen elfogynának bizonyos műtárgyak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de senki se járna jól. Annyi történne csupán, hogy helyet cserélnének az alkotások, de az a folyamat, ami azt eredményezné, hogy a vásárolt művészek a vevők elvárásai szerint egyre ismertebbek, híresebbek, ezáltal a műveik értékállók vagy leginkább egyre értékesebbek legyenek – nos, ez elmaradna. A művészek és a műkereskedők hirtelen eufóriája (itt a Kánaán!) hamar elmúlna, és a folyamat kölcsönös csalódások mentén megrekedne.
Miért? Mert a kulturális-kreatív szektor még nem rendeződött iparággá, a kultúrpolitika pedig ezt a vonalat szent tehénként kerüli (hozzáteszem: okkal, és helyesen is, mert ez nem is az ő dolga…) Ebből a szektorból viszont elemi szinten hiányoznak azok a business-skillek, ami az említett folyamat igényeihez kellenének (marketing, branding, sales, globális networking és globális kulturális kapcsolatépítési lobbizás, stb, ). Ezért azzal együtt, hogy a várható folyamatokat (mint most is) egyfajta prekoncepciós várakozást keltve kommunikáljuk, párhuzamosan a másik oldalon (értsd: a művészeti szektorban) éppen igyekszünk felkészülni a fellendülés elvárt piaci feladataira.
Az első lépés előnye (meglepő módon?) az üzleti szektornál van, amelyet szintén fel kell készíteni, egyúttal kölcsönös előnyök mentén bevonni a folyamatokba,hiszen ez a szektor a fellendülés egyik kulcsszereplője, egyben haszonélvezője is!
Az üzleti szektornak sem rossz
Ne felejtsük el, hogy az üzleti szektor az említett gazdagok gyarapodásának forrása, a cégekben emberek dolgoznak, a cégek pedig fogyasztókkal kommunikálnak. Sőt, a cégek dolgozói önmaguk is (kultúra)fogyasztók.
A branding egyik legszofisztikáltabb formája, ha a cégek a cégkultúra ékköveként a munkaterekben minőségi műtárgyakkal büszkélkednek, márkakommunikációjukban használják a kortárs emocionális elemekben gazdag, kulturálisan pozícionáló kreatív forrásait. Az együttműködések, programok jelentősége az, hogy az általános edukáció és értékszemlélet mellett megvalósíthatja az üzleti szektor társadalmilag fontos feladatát, hogy a művészeti szektort egyenrangú partneri státuszba emelje. A kölcsönösen előnyös cserék az üzleti szektornak kreatív forrásokat, jó üzeneteket, értékálló befektetéseket, a kultúrafogyasztás kapcsán a szinten tartott érzelmi intelligenciától vezérelt jó döntéseket jelent – vagyis komplex versenyelőnyt! A művészettel áthatott cégkultúra minősége emocionálisan meghatározó a munkavállalóknál, ezért kijelenthetjük, hogy a humán faktor felértékelődése, az employer branding térnyerése is az imént említettek relevanciáját erősíti.
A művészeti szektornak ez a folyamat tervezhető forrásokat és ez által alkotási szabadságot, biztonságos és fenntartható működést, érvényesülési csatornákat és üzleti készségeket adhat. És ha mindezt összevetjük, láthatjuk és megérthetjük, hogy a legtágabb értelemben vett fenntarthatósági kérdésről ejtettünk most szót…
Mi várható?
Először itthon a pénzvilág figyel fel a kortárs területre, és felkészítő-edukációs folyamatok indulnak el. A felső tízezer tagjai (nem kis mértékben a privátbankárok útmutatásai és tanácsai alapján) elkezdenek műtárgyakat vásárolni, és fokozatosan, fentről lebontják ezt a hierarchikus piaci piramist, a csúcson a magasan validált kortárs művészekkel. Ennek eredményeként kialakul egy egészséges hiány, ami az aukciók működésére jótékonyan hat majd. (Az aukciók, mint másodlagos piaci szereplők ugyanis csak egy keresleti piacon működnek optimálisan, mondhatni a szerepük szerint.)
A kialakuló kollekciókba a hazai művészek mellé külföldiek is bekerülnek. Sőt, a hazai új gyűjtők megjelennek a külföldi aukciókon is, ami felturbózza a hazai művészek közötti versenykörnyezetet, és ez egyre magasabb színvonalú, a nemzetközi mezőnyben egyre versenyképesebb alkotói teljesítményeket eredményez majd.
A művészek növekvő keresettségével, a műgyűjtés vonzó trendjével és a kialakuló hiánnyal párhuzamosan megjelennel a piacon azok a hiteles multiply-ok (sokszorosított, eredeti, kedvezőbb árfekvésű műtárgyak), melyek lehetővé teszik majd, hogy minél szélesebb rétegek otthonába juthassanak el a valóban figyelemre méltó művészeink üzenetei. Ez a bázisnövekedés felemeli és nemzetközi platformra helyezi ezt a hierarchikus piacot.
Ez a folyamat véleményem szerint öt éven belül lezajlik. Érdemes erre felkészülni, megismerni ezt a területet, vagy – kimaradsz valami jóból. Most kell pozíciót foglalni cégesen vagy személyesen, mert a folyamat elkezdődött.
Gajzágó György
