Debrecenben és környékén, de talán országosan is a Szűcs-család neve a baromfiiparral forrt össze az ezredfordulóig. A család tulajdonos volt a Hajdú-Bétben is, itteni tulajdonrészüket 1999-ben eladták. Ebben a cégben dolgozott Szűcs Tamás is. Az eladás után számára új korszak kezdődött, melyben a műgyűjtés dominál.
„Tisztességes kereskedő létemre beszívott és nem ereszt a képzőművészet, az egyre újabb alkotások megszerzése, gyűjtése. Megfertőzött a művészet! Pedig már ’piszkosul’ nem kéne semmit sem venni… De nem tudom abba hagyni!” – ismerteti Szűcs Tamás „betegsége” tüneteit, melynek következménye nem egészen húsz év alatt egy több száz darabos, zömében kortárs képzőművészeti alkotásokból álló gyűjtemény lett. Megteremtéséhez, fejlesztéséhez az anyagi hátteret a család tulajdonában lévő ingatlanok bérbeadásának menedzselése, a vagyon kezelése nyújtja. Amikor arról esik szó, hogy a képzőművészet mely irányai érdeklik, a válasza tömör és egyben meglepő: „én még idealista vagyok, az igazságot keresem a művészetben is. Azok a művészek állnak hozzám közel, akik szintén az igazságot keresik és mutatják meg!”
Követők és igazságkeresők
Hogy kik ezek a magyar „igazságkeresők”? „Leegyszerűsítve a képet, alapvetően két fő irány volt a huszadik század első felében és van a mai kortársművészetben is. Az egyik irányba az úgynevezett ’követők’ csoportja, a másikba az ’igazságot’ keresők tartoznak” – mondja Szűcs Tamás. Felfogása szerint a „követők” körébe tartoznak például a nyolcak, a magyar vadak, a római iskolások művészei a háború előtti időkből, majd a hatvanas években az ipartervesek köre. Bár csodálatos alkotásokat hoztak létre, de nyugat-európai perspektívából nézve, nemzetközileg mérve mindig csak „követők”, műveikben külföldi trendeket jelenítenek meg. Ugyanakkor többen olyan egyedi alkotásokat hoztak létre, melyek a közelmúltban rendezett külföldi kiállításokon – Párizs, Brüsszel, Varsó – hatalmas sikert arattak. Francia művészettörténészek például úgy nyilatkoztak, hogy eltökélt céljuk a magyar vadakat bevigyék a nemzetközi színtérre.
„A magyar ’igazságkeresők’ saját magukból, környezetükből, a magyar tradíciókból merítve hoznak létre totálisan eredeti alkotásokat. Ha eljutnának a nemzetközi közönség elé, bárkit ’megvernének’ a világban eredetiségükkel” – fejti ki véleményét a gyűjtő. Ebbe a körbe sorolja a huszadik század első feléből a „hatokat”, azaz Csontváryt, Ferenczyt, Gulácsyt, Kondort, Vajdát és Tóth Menyhértet. A kortársak közül a szentendreieket említi példaként, így többek között ef Zámbót, feLugossyt vagy Bukta Imrét és a korán eltávozott Bada Dadát.
„A magyar kortársművészetet ef Zámbó ’Öcsi’ és feLugossy Laca 1967-es találkozása a kecskeméti Aranyhomok szállóban mentette meg!” – jelenti ki. „Birtokomban van egy 1968-as meghívó a kecskeméti Purgatórium klubba, melyet ezek a lázadók alapítottak. A klub a betiltás határán táncolt, de hatalmas szívó ereje volt az akkori művészekre, sokan csatlakoztak hozzájuk” – magyarázza a magyar neoavantgárd, dadaista képzőművész irányzat kialakulását. Ez folytatódott és teljesedett ki a későbbiekben Szentendrén, kezdetben a templomdombi kiállításokkal. A kör egyre bővült, igazi, a mai fiatal művészekre is ható befolyásoló tényező lett.
Szinyei Merse majálisával kezdődött
Egy gyűjtő esetében mindig izgalmas az a kérdés, hogy mikor kaphatta el a „vírust”, milyen hosszú volt a „lappangási” idő és hogyan tört ki rajta aztán véglegesen a „betegség”, azaz a gyűjtés szenvedélye. Mikor ezeket a kérdéseket feszegetem, Szűcs Tamás kutatni kezd az emlékeiben és a homlokára csap. „Még gyerekként, a hetvenes években elvittek a szüleim a Műcsarnokba egy kiállításra, ahol megbabonázott Szinyei Merse Pál Majálisa! Ez eddig nem is jutott eszembe, talán ez volta kezdet…!” – emlékszik vissza. Ezt követően akár a családdal volt, akár későbbi önálló külföldi útjain, mindig vonzották a múzeumok, csodálta az ott látott hírességeket. A nyolcvanas években a képcsarnokos kereskedők járták a vidéket, bekopogtak a családi otthonokba gyengébb-közepes alkotásokkal. A szülői ház falaira is kerültek ilyen művek. „Akkor még középiskolás voltam, de határozottan éreztem, hogy nem lehet ebbe a világba csak úgy ’beleesni’ tájékozódás nélkül – és főleg nem az ilyen művek inspirálására!” – fogalmazza meg az akkori gondolatait Tamás.
2001-től rendszeresen járt Budapestre, el-ellátogatott galériákba. Ebben az időben már Debrecenben is voltak a Kölcsey Művelődési Központban a Villás Galéria rendezésében aukciók, ahova felesége kezdeményezésére elmentek először csak nézelődni, de aztán vásároltak is.
A kortársakat választotta
„ Budapesten előzetes tájékozódás után Virágh Judit galériájába látogattam el, ahol viszont már önállóan választottam ki az első megvásárolt darabokat. Ezek Kádár-képek és egy Schönberger csendélet volt – már nincsenek meg. A gyűjtésem aztán más irányt vett” – mesél az első „vadászatainak” eredményeiről. Aztán a BÁV-nál dolgozó barátja közvetítésével, ajánlásával eljutott az egyik legjelentősebb magyar gyűjtőhöz, dr Keresztes Lászlóhoz, akit ma már mentoraként tart számon. A vele folytatott beszélgetések hatására is alig fél év alatt rájött, hogy milyen irány izgatja igazán, mit akar gyűjtőként követni. Az ART Magazin 2004-ben jelentős terjedelemben foglalkozott a magyar vadakkal. Ezeket az írásokat olvasva, összehasonlítva az ebbe a körbe tartozó magyar alkotók műveit az akkor keletkezett külföldi alkotásokkal, arra a következtetésre jutott, hogy az ezt az irányt követő hazaiak örökké útkeresők, epigonok maradnak a nemzetközi művészettörténet mércéjével mérve. Véleménye szerint az eredetit alkotni akaró művésznek a következő vezérgondolatot kellene magáévá tenni: „önmagadat, környezetedet kell megélni, abból kell kiteljesedni!”
„Tóth Menyhértre, aki egzisztenciálisan csak tengődött, de fantasztikus következetességgel ábrázolta az őt körülvevő igazságot, szintén Keresztes doki hívta fel a figyelmemet. Az Aulich galériában a 2004-s centenáriumi kiállítás pedig csak megerősítette művei iránti vonzalmamat” – meséli, hogyan talált rá a hozzá közel álló festőkre. „Ekkorra vált számomra világossá, hogy kik az ’igazságkeresők’ a magyar képzőművészetben!” – jelenti ki a Szűcs Tamás. Úgy látja, hogy előkészítés, az alkotói környezet bemutatása nélkül nem lehet ezeket a műveket a nemzetközi piacon elfogadtatni. Példaként említi Csontváryt, aki zsenialitása ellenére a mai napig nincs külföldön bevezetve, megértetve.
„Ehhez azonban a gyűjtői kör ereje kevés, ehhez állami keretekre volna szükség. Független szakmai fórum ítélhetné csak meg, mely művészek alkotásai alkalmasak a nemzetközi megmérettetésre. Ezeket a műveket pedig következetesen, projektszerűen kellene bemutatni, párhuzamba állítva a külföldi kortársak alkotásaival” – javasolja Szűcs Tamás.
A háború előtti művészek alkotásai után a ma élő kortársakhoz a Godot galéria segítségével jutott el. „Náluk találkoztam feLugossy Lacával, aztán pedig ez a kör egyre szélesebbre nyílt – hatalmas élményt jelentettek a személyes ismeretségek. Laca után efZámbó Öcsi, Vahorn, Bukta, Újházi, Bada Dada, Gál Jocó és a lányok közül Nagy Kriszta következett” –sorolja. „A pozitív személyes kapcsolatok nélkül nagyon nehéz közel kerülni és megérteni a kortársak műveit. Az én személyes szűrőimen át kell menniük azoknak az alkotásoknak, melyek végül bekerülnek a gyűjteményembe, mely már több száz alkotást, zömében festményeket tartalmaz” – ismerteti a válogatás folyamatát a gyűjtő.
Nem befektetés, szenvedély
Ha alkalom adódik, a nyilvánosságnak is bemutatja gyűjteményét. „Én szenvedélyből gyűjtök, nem elsősorban befektetési megfontolásból. Ezt a szenvedélyt szeretném megismertetni másokkal is. Így, ha felkérést kapok kiállításra, akkor annak eleget teszek. Így történt ez 2009-ben is, amikor a gyűjteményemből Klimó Károly barátom ajánlására egy válogatást mutattak be a budapesti Francia Intézetben.” Most egy könyv kiadását tervezgeti, melyben mintegy százötven művet mutatna be, melyek jól reprezentálnák a magyar „igazságkeresőket” Paál Lászlótól, Ferenczy Károlytól, a nagybányaiak körétől indulva napjainkig. Szívesen részt venne egy igazi „országimázs” projektben, mely párhuzamba állítva a magyar és a külföldi alkotókat, megmutatná képzőművészetünk sajátságos és egyedi értékeit. „Javasolnám a művészettörténészeknek Jean Debuffet és Tóth Menyhért műveinek összehasonlító elemzését, nemzetközi prezentálását” – avat be Szűcs Tamás szívügyébe.
Három fia (26,24 és 18 évesek) benne élnek a műalkotások teremtette otthoni miliőben, a gyűjtés folytatását majd a jövő dönti el. „Feleségem humán beállítottságú pedagógus, aktív részese a gyűjtői szenvedélyemnek. Egyre gyakrabban bele is szól a válogatásaimba…!” – meséli. S hogy mit jelent számára a gyűjtés? „Szenvedély, rendkívüli örömök forrása, út az igazság megismerésére. Ahhoz az igazsághoz, mely megmutatja, hogy mi magyarok a képzőművészetben mennyire jók és egyediek vagyunk. Keresem a lehetőséget, hogyan lehetne ezt az üzenetet egyre szélesebb körben itthon és külföldön is eljuttatni az emberekhez.”
Skonda Mária
Szűcs Tamás (51)
Debreceni üzletember, műgyűjtő. 2004-től a családi vállalkozásban mezőgazdasági termőterületeket és egyéb ingatlanokat menedzsel. Az 1990-es években a legnagyobb hazai baromfifeldolgozónak, a Hajdú-Bétnek volt a marketingvezetője. Az ezredforduló környékén több ismert vendéglátóhelyet üzemeletetett, köztük a Dante éttermet Debrecenben. Nős, három fiú édesapja.
.
