Alföldi Róbert a műgyűjtést a „legborzasztóbb szenvedélynek” nevezte, amikor erről a „másik életéről” kérdezték. De hát ahány műgyűjtő, annyi féle ember, annyi féle inspiráció, annyi féle vonzalom és kötődés. Van, aki befektetési céllal gyűjt, más csak szenvedélyből. A rendszerváltás utáni nagy műgyűjtőknél is közeledik a generációváltás kora. Hogyan tovább?
Van, aki megpróbálja hideg fejjel megfogalmazni a műtárgyakhoz fűződő viszonyát, de a végén eljut az érzelmekhez. Többeknél a befektetői szempontok a fontosak, másnál a mecénási szerep és van, mint Ősi László, aki „kiművelt semmittevésnek” nevezi a gyűjtést… Gerendai Károly, aki jelentős gyűjteményt épített kortárs képzőművészeti alkotásokból, a gyűjtők „vírus terjesztői” szerepét, mentori kötelességét emelte ki. Elmondta, hogy több birtokában lévő alkotást cégében az irodahelyiségek falán helyezett el. Többször megtörtént már, hogy kollégái ezek hatására kikérték véleményét, hogy saját otthonukba mit vásároljanak, mivel megérezték az eredeti alkotásokkal való együttélés élményét. Hogy aztán vásárlókból lesznek-e gyűjtök, az nem okvetlenül szükségszerű.
A második világháborút követő évtizedeket túlélő szűk, polgári rétegben befelé fordulva ugyan, de egy viszonylag zárt műgyűjtői kör fantasztikus gyűjteményeket hozott létre és hagyományozott utódaira. Ezek az utódok vagy értékesítették ezeket vagy tovább vitték a szenvedélyt, élve a rendszerváltást követően egyre bővülő, hazai és nemzetközi műtárgypiac lehetőségeivel. Az elmúlt több mint két évtizedben zajló újra-polgárosodással párhuzamosan a műgyűjtők köre is bővült – ez a most ötvenes-hatvanas éveit taposó emberekből, a rendszerváltók „nagy generációjából” alakult ki.
De hogyan tovább? Megszakad-e, vagy tovább folytatódik a műgyűjtők generációs lánca? Tovább terjed-e az új generációkra – a harmincasokra, negyvenesekre – ez a „legborzasztóbb szenvedély”? És ha igen, milyen alkotások, milyen trendek inspirálják az új nemzedéket? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ néhány, a kortársművészetre fókuszáló galériával.
Deák Erika galériatulajdonos: Trendi a neoavantgárd
A budapesti piacon való fellépése előtt mintegy tíz évet töltött Amerikában, ahol nemcsak művészettörténetet tanult, hanem a műkereskedésben is kipróbálta magát. Ezzel a háttérrel jelentős rálátása van a különböző generációjú képzőművészekre és gyűjtőkre, itthon és külföldön egyaránt.
Hogyan alakul a gyűjtői köre, formálódik-e már egy új generáció? „Sajnos a régi, nagy gyűjtőim közül többen abbahagyták, remélhetőleg csak ideiglenesen, a gyűjtést. Ennek fő oka, hogy már nincsenek olyan pozíciókban, ahol annyit keresnének, hogy a műgyűjtés is beleférjen a költségvetésükbe. Van jó néhány fiatal vásárlónk, akik talán az idők során gyűjtővé válhatnak. Ők általában a negyvenesek generációjából kerülnek ki. Főként menedzserek és fiatal kreatívok.”
Úgy érzi, hogy a fiatalabb generációból formálódik egy kisebb kör, akiknek már megvan a lakásuk, autójuk. Következő céljuk még nem egy ház vásárlása, így jövedelmük egy részét részben utazásra, részben műtárgyak vásárlására fordítják. A cégek műtárgy vásárlását viszont akadályozza a magas áfa és annak visszaigénylési nehézségei. „Sokat segítene, ha az áfa, az irodalomhoz hasonlóan, a műkereskedelemben is 5% lehetne. Ennek érdekében évek óta lobbizunk, kevés sikerrel.”- hangsúlyozza.
Tapasztalatai szerint a gyűjtők nagy része továbbra is a hazai művekre koncentrál, nagyon kevés külföldi képet adnak el.
„Trendi mostanában a 70-es évek neoavantgárd művészetét vásárolni. A vásárlók egyre nyitottabbak, olyan művek megvételét is fontolgatják, amelyek mellett 5-10 éve még elmentek volna.” – emeli ki az új irányokat Deák Erika.
Molnár Ani: Kortársműveket az irodaházakba
A Molnár Ani Galéria a közép-kelet-európai régióban elsőként kapta meg a F.E.A.G.A. (Európai Galériák Szövetsége) fiatal galériáknak járó, rangos szakmai „Innovation and Creativity Award” díját. Júniusban pedig Molnár Annamáriát a FEAGA igazgatósági tagjává választották. A galéria a Palota negyed egy ódon házában, autentikus környezetben található, kínálati palettája igen széles: a festményektől a szobrokon, fotókon, az installációkon át egészen a video művészetig terjed. Nagyon fontosnak tartja a külföldi művészeti vásárokat, a bécsi vásáron például már a hetedik alkalommal vesz részt. Kemény feladatnak érzi a magyar művészek nemzetközi megismertetését és főleg a kortárs alkotások eladását. A tíz év tapasztalataira visszatekintve azt látja, hogy a nagy gyűjtemények örökösei, a nagy gyűjtők utódai csak igen ritkán válnak maguk is gyűjtőkké. Hogy miért? Még sem ő, sem kollégái nem találták meg a választ arra, hogy ebben a körben miért szakad meg a generációs lánc. „A negyvenes korosztály először, mint vásárló jelenik meg, a harmincasok kezdetben inkább csak nagyon nyitott érdeklődők. Majd a művekkel való együttélés dönti el, kiből lesz gyűjtő”- értékeli a helyzetet. Úgy látja, ez elsősorban nem pénzkérdés annak az értelmiségi, vállalkozói körnek, aki megfordul a galériájában. ”Nemzetközileg is az látszik, hogy a műgyűjtés legnagyobb motivációja a szenvedély, mely a vásárlással, az eredeti művek birtoklásával kezdődhet!” – emeli ki. Az ő galériájuk vásárlói köre mintegy hatvan százalékban külföldiekből tevődik össze. „Sokat kell tennie a galériáknak, hogy kineveljék az új hazai gyűjtő generációt. Megismertetni velük azt, hogy a kortársművészettel foglalkozni igazi intellektuális kaland.” Molnár Ani hozzáteszi még, hogy a média is sokat segíthetne, amely a képzőművészet jelentőségéhez képest kis felületet biztosít annak megjelentetéséhez. „Persze a vizuális művészeti nevelés az alapoktatásban kezdődik. Ez bizony nagyon nehéz heti egy rajzórában…” – mondja. „Amikor mi, kortársművészettel foglalkozó galériák indultunk, gyorsabbnak ítéltük meg az igazi új vásárlói és gyűjtői kör kialakulását. Az ehhez szükséges társadalmi változások viszont több időt igényelnek. Ezt a tényezőt alulbecsültük.” Ennek eredményeként az indulók közül sokan feladták a műkereskedést. „A kortársművek piacának segítene, ha például rendelkezés születne arról, hogy az irodaházak méretüktől függően bizonyos százalékban vásároljanak kortárs műveket az irodahelyiségek díszítésre. Erre vannak nemzetközi példák.” A kortársművészettel ismerkedőknek javasolja, hogy látogassanak el legalább egy külföldi művészeti vásárra, hogy betekintést kapjanak ebbe a hatalmas, globális perspektívába. „Bécs igazán közel van…”-– teszi hozzá.
Faur Zsófia: Új magyar gyűjtőt nem látok
A 2001 óta működő Faur Zsófi Galériában jelentős helyet kap a fotóművészet is. A tulajdonos, Faur Zsófia kiemeli, hogy vásárlói, gyűjtői köre mintegy kilencven százalékban külföldiekből tevődik össze. „A külföldi érdeklődők, vásárlók edukáltabbak, a polgári életforma szerves részeként élik meg a ’kultúrafogyasztást’, a képzőművészet felé fordulást, eredeti művekkel való együttélést. Ezek a gyűjtök, folyamatosan képzik magukat, rendszeresen látogatják a nemzetközi vásárokat.” – emeli ki a különbséget a hazai és a nemzetközi közönség között. „ Új magyar gyűjtőt nem látok – vásárlót igen!” – számol be tapasztalatairól. „ Idehaza elterjedt a fiatalabb korosztályban a ’gyors élmény’ felé fordulás. A carpe diem szemlélet ellen nehéz dolgozni!” – jegyzi meg Faur Zsófi, aki rendszeresen tart iskolásoknak múzeumpedagógiai foglakozásokat. Megpróbál legalább javítani az arányokon, teszi hozzá. A helyzetértékelést kissé megdöbbentő borúlátó megjegyzéssel zárja. „Európa fél a terrorizmustól, a nyugat-európai nagyvárosok egyre inkább bezárkóznak, csakúgy, mint a déli régiók. Sodródunk a válság felé és a válság elsők között minden korban a műkereskedelmet érinti.”
Kozák Gábor, Godot Galéria: Gyors döntések, gyors vásárlások
A „Pop Art”, azaz a populáris művészet reprezentánsaként pozícionálja magát a Godot Galéria, amely már 1999 óta van jelen a hazai kortárs képzőművészeti piacon. Viszonylag szűk, hét művészből álló körre koncentrálnak. Ennyit tudnak megfelelően menedzselni. „Néha még így is azt érzem, hogy nem tudok velük egyenként eleget foglalkozni!” – mondja Kozák Gábor, a galéria egyik tulajdonosa. Fontosnak tartja, hogy az alkotók, a művek és a vásárlók egymásra találjanak, szót értsenek. A művészek körét a tulajdonos társak saját ízlésük és a közönségük érdeklődési körének figyelembevételével választják ki. Folyamatosan monitorozzák a fiatal generáció orientálódását, trendkövetését. A gyűjtői körben a 2008-as válság választóvonalat képezett. Volt, aki eltűnt, volt, aki megmaradt, de átalakult. „Mára a kép megváltozott. A pepecselő, fontolgató gyűjtő eltűnt – az esemény, a találkozás, az élmény dönt!” – jellemzi a műkereskedő a változást. A kiállításokon gyors döntések és ennek hatására gyors vásárlások születnek, Az eladások ötven-nyolcvan százaléka ezeken az eseményeken történik, kevésbé a raktárból, magyarázza a helyzetet. Az új vásárlók, már-már gyűjtök jellemzően a negyvenesek köréből érkeznek. „Felkészülten, az interneten tájékozódva jönnek, igénylik a beszélgetést, de nem a befolyásolást – szubjektíven és gyorsan döntenek.” A vásárlóvá, gyűjtővé váláshoz szükséges, hogy a galéria életérzést adjon, ezt a művek kreatív prezentálásával érheti el leginkább, emeli ki a kortárs műkereskedelem egyik fontos siker faktorát. „Valakit egyszer meglátsz, nézd meg újra és újra, hogy biztos legyél benne, tényleg szükséged van-e a munkájára!” – üzeni Kozák Gábor a gyűjtők új generációjának.
Hiányoznak a „kőgazdagok”
Mind a négy beszélgetőpartnerem kiemelte, hogy a kortárs képzőművészet vásárlói, gyűjtői köréből szinte teljesen hiányoznak az úgynevezett „kőgazdagok”, a milliárdos vagyonnal rendelkezők. Rendkívül fontos volna bevonásuk, megfertőzésük ezzel a „legborzasztóbb szenvedéllyel”. Ha az ő életformájuknak is részéve válna az eredeti kortárs művek vásárlása, a mecenatúra, a minőségi kultúra rendszeres fogyasztása, akkor az sokat erősítene a hazai kortárs képzőművészeti piacon. Ezt, a Nyugat-Európában ebben a társadalmi rétegben szinte természetes, már-már elvárt magatartást is lehetne importálni…
Skonda Mária
Keretbe:
Fesztivál és vásár
„A műgyűjtés nem az idősek hóbortja, az egyedi tárgyaknak a legmodernebb otthonban is helye van, társaságuk feltölti az embert – vallják a Falk Miksa utca kereskedői, akik Art & Antique Street néven közösségbe tömörülve próbálják megszólítani a fiatalabb generációkat. Az utca már hosszú évek óta rendezi meg a galériák és a műkereskedelem ünnepét, a Falk Art Fórum Fesztivált. A szervezők szerint általában ezen az eseményen győzi le a kíváncsiság az óvatosságot, itt lépnek be a galériákba először azok, akik korábban csak az üvegen keresztül tűnődtek azon, milyen élet folyik odabent. „Le kell bontani a falakat a galériák túlmisztifikált világa körül. Egyértelművé kell tenni, hogy nemcsak a gazdagok és értő szeműek kiváltsága a műtárgyak világának élvezete. Ha valakiben fel tudjuk kelteni az érdeklődést az egyedi alkotások iránt, annak idővel igénye lesz rá, hogy az életterét ilyen tárgyakkal díszítse, később pedig akár gyűjtő is válhat belőle” – vallja a fesztivál egyik alapító tagja.
A 2011-ben létrejött ART MARKET BUDAPEST nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár olyan egyedülálló művészeti kompozíciót mutat be, amely bár a legpatinásabb nemzetközi vásárokról ismert kiállítókat is felvonultat, kiemelten kezeli a máshol talán még nem is látott, a nemzetközi színtéren még fiatal galériákat és művészeket is. Az Art Market kommuniká-ciójának erős eleme, hogy náluk az új gyűjtők, új galériák és művészek, a „fiatal Európa” és a „jövő sztárjai” láthatók. A szervezők szerint az első generációs vásárlói közeg megszólítása kiemelten fontos. „Azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt néhány év alatt sokan nálunk vették meg az első műtárgyaikat. Ez az építkezés jó stratégiával az egész magyar művészeti piacnak jót tesz.”- vallják.
