A gyűjtő a művész legnagyobb "ellensége"

A gyűjtő a művész legnagyobb "ellensége"

A vagyon menedzselése komoly tudást, üzleti érzéket, kreativitást igényel. Különösen igaz ez, ha ez a vagyon művészeti alkotásokból áll össze. Itt is számíthat a gyarapodás, de ennél néha fontosabb az értékőrzés, a mecenatúra, s az az érzelem, szenvedély, amely a műgyűjtőket magával ragadja. A következő hónapokban ilyen gyűjtőket mutatunk be. Kezdéskor rögtön”privatizálunk”: a BOOM munkatársát, Skonda Máriát kértük meg, beszéljen ő a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményről.

Férjemmel, Völgyi Miklóssal egyetemista évfolyamtársak voltunk – ennek már negyvenöt éve. Az akkori lehetőségek és a „hippi” generáció szokásai szerint hátizsákkal, sokszor stoppal jártuk az országot és a világ azon részét, ahova kiengedtek minket. Barangolásaink során bújtuk a múzeumokat, szívtuk magunkba a hazai és nemzetközi művészet által nyújtotta vizuális élményeket. Ez volt életünkben a „kultúra importjának” korszaka. Mára eljutottunk oda, hogy az „exportban” is részt veszünk.
Október végén Varsóban a magyar-lengyel kulturális évad keretében a Külügyminisztérium megbízásából kiállítást rendeztünk a lengyel királyi fürdők egyik palotájában, a Lazienski parkban a gyűjteményünkből. A válogatás magyar fürdőéletet bemutató kortársművészek alkotásait tárta a közönség elé. Ez az anyag Budapesten kívül megjárta már a debreceni MODEM-et és a bécsi Collegium Hungaricumot is. Hogy miért csináljuk ezt? Miklóst idézem. „A gyűjtő a művész legnagyobb ’ellensége’. A legjobb alkotásokat gyakran már közvetlenül a megszületésük után megszerzi, aztán bezárja és gyakran haláláig ismeretlenek maradnak a közönség számára.”

Nyitni kell!

Mi ezt másként gondoljuk. Nagyon komoly vitáink, időnként perpatvarok voltak otthon arról, szabad-e megjelennünk a nyilvánosság előtt. Bennem volt egyfajta szorongás, félelem, de végül 2009-ben a „nyitás” mellett döntöttünk. Ebben Wehner Tibor művészettörténész ösztönzése, rábeszélése is nagy szerepet játszott. Aztán megéreztük ennek az ízét, megértettük a jelentőségét: a műgyűjtő nem zárhatja be otthona falai közé a birtokába került műtárgyakat. Tehát fel kell vállalni a nyilvánosságot, hogy erőnknek megfelelően megjelenést biztosítsunk mind a műveknek, mind a pedig művészeknek. Beleszeretünk egy műbe, megvesszük, beillesztjük a gyűjteményünkbe, aztán alkalmas térben és időben bemutatjuk a közönségnek. Így terjesztjük a képzőművészet szeretetét és gyűjtés szenvedélyének vírusát.
Hogy miben gyökerezik bennünk a művészet iránti szeretet és a gyűjtés szenvedélye? Én egy világra nyitott, négy gyermekes bánsági polgári családból származom. Szüleim, nagyszüleim a második világháború alatt és után települtek át Temesvárról Magyarországra. Temesvár elmondásaik szerint a háború előtt egy nagyon nyitott, igazi multikulturális város volt, sokan „kis Bécsnek”, esetenként „kis Párizsnak” is emlegették, pezsgő kulturális élettel. „Fertőzöttségemet” a gyűjtéshez a nagymamámtól kaptam, akit antik óragyűjteményétől és régiségeitől a meneküléssel és nélkülözésekkel terhelt évek megfosztottak ugyan, de a művészetek és a valódi értékek iránti tiszteletet, vonzalmat elbeszéléseivel átadta nekem, a kedvenc unokájának. Régiség boltokban tett körútjaira kicsi koromtól kezdve mindig magával vitt és gondosan okított. Hogy mi lett a gyűjtemény útján elindító első darab? Egy antik porcelán szalvétagyűrű, melyet a tízedik születésnapomra kaptam tőle. Ennek testvéreire aztán évtizedek múlva az Ecseri úti régiségpiacon bukkantam rá…
Miklós családja számára a biztos polgári élet hátterét a nagyapa teremtette meg. A váci Duna-parton álló vendégfogadó – amit később elvettek tőlük – emeletén lakott a négy gyerekes család. A falakról a festmények, a porcelánok apránként a gyerekek taníttatásába konvertálódtak. A testvérek közül egyedül nála jelentkezett a gyűjtőszenvedély, már gyerekkorban. Gyűjtött mindent, amihez nem kellett pénz: színész képeslapot, gyufacímkét, bélyeget, madárfészket, madártojást.

Az első „zsákmány”

A hátizsákos barangolásaink során elhatároztuk, hogy ha lesz pénzünk, veszünk egy igazi, eredeti festményt! Az otthonunkban nem poszterek, hanem eredeti alkotások lesznek! A nyarakat a gyerekekkel és baráti társaságunkkal akkoriban a Tiszán, evezéssel, vízitúrázással töltöttük. Egy ilyen szabadságról visszatérve, teli a tiszai táj csodálatos emlékeivel találkoztam két, azt a vízparti hangulatot tükröző csodálatos akvarellel az akkori munkahelyem ebédlőjének előterében. Talán a Képcsarnok vállalattól jött valaki képeket árulni. Részletre megvettem ezeket és hazavittem. Miklós nagyon megsértődött, hogy nélküle döntöttem. Első felindulásában eladta a két képet egy Bécsben élő barátjának, amit azóta is bán… Ez a jelentéktelennek tűnő eset azonban felébresztette benne a gyerekkori gyűjtőszenvedélyt, amely hatalmas sodrással elindított egy most már lassan három évtizede tartó folyamatot.
A gyűjteményünk alakulása, bővülése szinte párhuzamosan követte a rendszerváltást és azt követő időszak művészeti piac változásait. Anyagi helyzetünknek megfelelően vásároltunk, rendszeres látogatói és vevői lettünk a 80’-as évek végén Pátzay Vilma péntekenkénti úgynevezett kisárveréseinek a Kossuth Lajos utcában. Hihetetlenül olcsón lehetett akkoriban nagyon jó minőségű grafikákat vásárolni nála. Kezdetben Szőnyire és tanítványaira koncentráltunk. Büszkén elmondhatom, hogy nagyon komoly a gyűjteményünk grafikai része.
A ’90-es évek közepén számos, addig rejtőzködő, klasszikus műtárgyakat tartalmazó gyűjtemény került a piacra, mert az örököseknek tőkére volt szükségük vállalkozásaik beindításához. A galériás és árverési kereskedelem megpezsdült és annyira felnyomta a klasszikus képek árát, ami a mi anyagi helyzetünket már meghaladta. Ennek hatására is fordultunk a kortársak felé. A másik ok, hogy ezzel a körrel ismerkedve rájöttünk, hogy a kortársak műveiken keresztül a jelen korunk, környezetünk különleges lenyomatát mutatják be nagyon változatos szemlélettel, stílussal. Ez egy nagyon izgalmas utazást indított el a jelenben! Nagy döntés és fordulat következett be a gyűjteményünk építésében.

A lányok saját hangja

Abban az időben még nem is ismertünk kortárs művészt. Aztán kézről kézre adtak minket, például Somogyi Győző hívta fel a figyelmünket Földi Péterre, Földi javasolta, hogy keressük fel Lóránt Jánost, majd rajta keresztül jutottunk el Benkő Viktorhoz. És így tovább… A személyes kötődések alapján végül a kortárs törzsgyűjteményünket Aknay János, Lóránt János, Szemadám György, Somogyi Győző és Bukta Imre műveiből építettük fel. Ők azok, akiktől szinte a teljes életmű keresztmetszete megjelenik a gyűjteményben.
Az elején kicsit féltünk műtermekbe bekopogtatni ismeretlenül. Először megnéztük a kiállítást, s ha a látott alkotások tetszettek, akkor jelentkeztünk csak be egy-egy látogatásra. Így kezdtünk fokozatosan személyes kapcsolatotokat teremteni a művészekkel. Rengeteg fotón dokumentáltuk és dokumentáljuk találkozásainkat az alkotókkal és a művekkel. Valaki azt mondta, lehet, hogy ez a fotó archívum a jövőben nagyobb értékű lesz, mint a képzőművészeti anyag.
Aztán jött az egyre fiatalabb korosztály. Bővült a kör, a gyűjteményünk jelentős szegmensét képezik a harmincas-negyvenes éveikben járó művészek alkotásai. Jött Radák Eszter, Nagy Kriszta, Kiss Márta, Hecker Péter, Bács Emese, Osgyányi Sára, Jaktics-Szabó Veronika, Varga Patricia Minerva, Tamási Claudia, Bognár Kriszta, Breznay Pál, Fürjesi Csaba, Mátis Rita, Király Gábor és még sorolhatnám… A Völgyi- Skonda gyűjtemény egyik jellemzőjeként lehet számon tartani a többségében fiatal, vagy éppen a legfiatalabb korosztályhoz tartozó festőnők tekintélyes számát. Hogy alakult ez így? Semmiképpen sem tudatos választás, hanem a művészek teljesítménye eredményezte ezt.
Megfigyeltük, hogy amikor az egyetemről kikerülnek a „művész palánták”, érdekes módon a lányok előbb találják meg a saját hangjukat, sokkal kevésbé követik a mestereiket. A fiatal férfi festők nagyon sokáig nem tudnak elszakadni a mesterüktől és csak úgy negyvenéves korukra találják meg a saját hangjukat. A lányok többségénél ez másként alakul, náluk a házasság, a gyerekvállalás idéz elő esetenként megtorpanást, visszaesést.

Aktivizálni a kortárs művészeket

Gyűjteményünk építésével párhuzamosan a Magyarországi Volksbank Zrt. vezérigazgató helyetteseként, megteremtettem a bank képzőművészeti mecenatúráját a hazai kortárs képzőművészet harmadik évezred eleji bemutatásával. Az Érték, Művészet, Mecenatúra sorozatcímmel öt év alatt (2003-2008) az ország egész területéről kiválasztott ötszáz képzőművésznek rendeztünk kétszázötven kiállítást Budapesten és a bank vidéki fiókjaiban. Mindezt megkoronázva és megörökítve az utókor számára is, a fenti sorozatcím alatt 2008-ban egy exkluzív, több száz oldalas színes képzőművészeti albumot jelentettünk meg a kiállító művészekről és a bemutatott műtárgyakról. A kiállítások anyagából válogatva kiállítást rendeztünk a KOGART Házban. Ezért a tevékenységemért 2009-ben elnyertem a Gundel Művészeti Díjat a művészeti menedzser kategóriában.
A kettőnk közötti „munkamegosztásban” Miklós tiszte a családi gyűjtemény szisztematikus építése, bővítése, de együtt „vadászunk” és végül közösen döntünk. A mára kialakult és nagy tételszámú gyűjtemény nemcsak festményekből és grafikákból áll, szerves része egy tekintélyes kisplasztikai és Zsolnay kerámia gyűjtemény is.
Az utóbbi években sajátos szemléletű mecenatúra tevékenységet indítottunk el. Vásárlásokkal továbbra is támogatjuk a fiatal művészeket, de ezen túl már öt ízben szólítottuk meg a művészeket egy-egy témával: Magyar fürdőélet (2011), Ki a szabadba! (2012), Példa-kép (2013), Kor- Képek Élet- Képek (2015), Házi oltárok (2016). Folyamatosan próbáljuk a hazai kortárs művészeket aktivizálni, hogy a műveik foglalkozzanak korunk jellemző problémáival, témáival is. A kezdeményezésre egyaránt megmozdultak még alig ismert fiatal és nagynevű, elismert művészek is.
Mindegyik témához írtam egy-egy rövid esszét, melyben összefoglaltam a téma gondolatiságát, esetenként történeti, irodalmi hátterét. Ezt az írást szétküldtük az ismerős művészeknek. Mindig csak témát vetettünk fel, tehát inkább gondolatébresztésről van szó, nem megrendelésről. És vártuk a reakciót, a visszajelzést! Magunk is meglepődtünk, hogy milyen sokan küldtek el hamarosan néhány apró kis skiccet, vázlatot. A válogatás és így a vásárlás, kiállítás jogát fenntartottuk magunknak, vállalva az esetleges későbbi kritikát is. A katalógusokhoz a művészettörténeti elemzést ekkor már szakemberre, Takács Gábor művészettörténészre bíztuk.
Egy-egy témát néha egy műalkotással való találkozás indított el. A Magyar Fürdőélet téma ugyan már ott motoszkált a fejünkben, de az utolsó lökést az adta, hogy a Nagyházi Galériában „szembe jött” egy pasztell kép, mely 1905-ben készült „Gőz” jeligével egy akkori plakát pályázatra „Termálvízben fürödjünk” címmel. Hogy ki volt az alkotó? Nem tudni, boríték nem volt mellékelve… Stílusa a gödöllői szecessziós iskola jegyeit hordozza. Ez történt a Példa-kép esetében is. A későbbi katalógus címlapképe, Radák Eszter: Így szeretnék megöregedni című festménye nem ebből az alkalomból készült, hanem már korábban. A Virágh Judit Galéria egyik kiállításán találkoztunk vele, ez volt az első darab, amit ebben a témában megvettünk. A kép hihetetlen megrázó erővel bír. Hova tart ez a szerényen, de igényesen öltözött, összekapaszkodott idős pár? Honnan indultak és hova mennek így, méltósággal összekapaszkodva? Amikor művészekkel, barátainkkal beszélgettünk a példakép témáról, az derült ki, hogy az ő egyéni példaképeik válogatásakor leginkább a szüleikhez, nagyszüleikhez nyúltak vissza.

A képzőművészet vadvirágai

Hogy miben különböznek az általunk és a galériák által rendezett kiállítások? . Mi megvásároltuk az alkotásokat és adtunk a művésznek kiállítási lehetőséget, katalógusban való megjelenést. Ez igazi mecenatúra, és ez természetszerűleg eltér a galériák gyakorlatától. A galériák ugyanis üzleti alapon foglalkoznak a műtárgyakkal, ami mögül gyakran hiányzik az a plusz, ami interaktivitást, élő emberi kapcsolatot generál, ami szemléletet formál, ami ráébreszti valamire a nézőket. Egy gyűjtő megengedhet magának – és talán ez is egy válfaja a mecenatúrának –, hogy üzenjen a társadalomnak a képzőművészeti alkotásokon keresztül, felrázzon, ráébresszen, hidat építsen. Mi ezt így gondoljuk.
Az elmúlt néhány évben egy újabb irány fejlődött ki a gyűjteményünkben. Rácsodálkoztunk a naiv, autodidakta festők műveire és az autentikus cigánykultúrát képviselő, naiv stíluseszközökkel dolgozó roma művészekre. Ahogy ennek a körnek a szakértője, a már elhunyt Bánszky Pál művészettörténész nevezte, a „képzőművészet vadvirágaira” találtunk rá.
A műgyűjtéssel kapcsolatban kikerülhetetlenül előkerül a vásárlás, a befektetés, a kockázat, a vagyonképzés témája, illetve az ezekre adott egyéni válaszok. Mi soha nem kincsképző eszközként tekintettünk a kortársalkotásokra, és sose éreztük azt, hogy például fiatal kortársaktól vásárolni az bátorság, vagy rizikó kérdése lenne. Tehát mi ezt nem befektetésként kezeljük. Megvesszük az alkotásokat, mert nekünk tetszik, beleszerettünk, látjuk benne a korunknak szóló üzeneteket. Mivel mindketten az üzleti világból jöttünk, ez természetesen ad egyfajta józanságot, gazdasági mérlegelést is, hogy ne szaladjon el velünk a ló. Vásárolunk manapság is, de már sokkal ritkábban, mint a gyűjtemény felépítésének első évtizedei alatt.

Mi lesz a sorsa?

Lassan azon is el kell gondolkodnunk, mi lesz a gyűjtemény sorsa, ha mi már eltávozunk erről a „játszótérről”. A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni. Bár két fiúnk lakásában számos festmény van, szeretnek velük élni, de hogy folytatják-e a gyűjtést, az még kérdéses. Nagyon kevés család tud egyben tartani egy nagy gyűjteményt. Mindenkit próbálunk rábeszélni arra, hogy időben dolgozza fel a birtokában lévő kollekciót és készítsen belőle albumot, kiadványt. Ez azért is fontos, mert kutathatóvá tenné a műtárgyakat és a mű-együtteseket. Mi az utóbbi években ezt tesszük. Elhatároztuk, hogy az operatív munkát letéve, már nyugdíjasként, ezentúl a gyűjtemény gyarapítása helyett inkább arra koncentrálunk, hogy a gyűjteményt feldolgozzuk és albumok formájában közkinccsé tegyük. Létre szeretnénk hozni a papír alapú „múzeumunkat”, mely öt kötetben mutatja be a mi gyűjteményünket.
… És most jött egy telefonhívás Zalaegerszegről, hogy januárra várnak tőlünk egy válogatást… Tehát a kiállítások is folytatódnak.

Skonda Mária

Völgyi Miklós:
Vadászat, felhalmozás, feldolgozás

Téved az az ember, aki elhatározza, hogy mától fogva gyűjtő lesz, és valamilyen általa kiválasztott tárgyat, alkotást szisztematikusan elkezd vásárolni. A gyűjtővé válás hosszú folyamat, talán nem is tudatos, de magával sodró.
Így volt ez a mi esetünkben is, amikor eljutottunk oda, hogy eredeti művészeti tárgyakat vehettünk a környezetünk szebbé, otthonosabbá tétele céljából. Ha már eredeti művészeti alkotás vesz az ember, akkor már kíváncsivá válik, utána néz, olvas az alkotójáról. Nyitottá válik a világra, majd ez az érdeklődés kitárul a kortársak, a művészeti stílusok, iskolák irányába, és ezzel elkezdődik a gyűjtővé válás első szakasza, a "vadászat". Tudatos vásárlások, kialakított egyéni koncepciók alapján, először a közvetlen környezet szebbé tétele céljából, majd később kinőve a falak adta lehetőségeket, azokhoz támasztva belépünk a "felhalmozási" fázisba, szigorúan a már kialakított koncepciónkat követve, nem a vagyonszerzés céljából.
A gyűjteményünk fejlesztése után nagy elhatározás volt annak nyitottá tétele. 2009-től a mai napig 24 önálló kiállítást rendeztünk a gyűjteményünkben található képekből, ezekről ez ideig 3 művészeti album és 7 kiállítási katalógust szerkesztettünk és adtunk ki magán kiadásban. Nem zárkóztunk el attól sem, hogy a mecénási, gyűjtési tevékenységünkről a különböző médiákban megnyilvánuljunk. Ennek mindig az az elsődleges célja volt, hogy a jövőben ez a gyűjtemény ismert és kutatható legyen. Ezzel a tevékenységünkkel beléptünk a gyűjtés harmadik szakaszába, a " feldolgozás", archiválás korszakába, hogy ezt az általunk alkotott műtárgy együttest közkinccsé tegyük.
Az egész gyűjteményre jellemző a figurális ábrázolás, valamint a koloralitás, erősítve monokróm művekkel. A tervezett „papír alapú” múzeumunk öt kötetbe foglalja majd a kollekció műveit. A kötetek tükrözik egyben a gyűjtemény szerkezetét is:
- MESTEREK címszó alatt a XX. Század első felének iskolateremtő művészeinek alkotásait mutatjuk be, kiemelve Szőnyi Istvánt és körét.
- A naiv és cigány festészet, mintegy 150-200 alkotással. Ezek a művek a nagyközönség számára már sajnos nehezen elérhetőek, mivel ma már emlékházakban, múzeumokban találhatók
- A hazai kortárs festők alkotásai a gyűjtemény mintegy kétharmadát teszik ki, a XX. Század végétől a napjaink művészeikig, Ez a kör átfogja a már díjazott 60-70-es korosztályt, és a pályakezdő fiatalokat is. (Két kötet)
-A kisplasztikák, kerámiák, melyek illeszkednek a lakásunk enteriőrjéhez.

Egy gyűjteményt nem elég létrehozni, annak gondozása, menedzselése felelősségteljes feladat. Ennek tudatában koncentrálunk most és a jövőben is első sorban a rendezésre, bemutatásra és a dokumentálásra.

Skonda Mária képe

Kérjük, mondja el a véleményét