A pécsi kiállítás bezárt, de a művek már költöznek Debrecenbe, ahol a MODEM-ben is láthatóak lesznek. drMáriás (született Máriás Béla) ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett tárlat a Zsolnay Negyed kiállítótermében nagy siker volt. Az alkotás szabadságához szükséges anyagi hátteret a festészeten kívül írással, zenével, s ha kell, angoltanítással teremti meg. Merthogy a magyar mecenatúra még gyenge.
„drMáriás – tényleg doktor?”- adódik rögtön a kérdés. Máriás Béla festőművész, író, zenész fanyar mosollyal válaszol: „Ahogy vesszük! Tudományos fokozatom nincs, de remélem, műveimmel amolyan lélekdoktor vagyok, hiszen több művészeti ágban a minket körülvevő társadalmi események és személyek művészi analízisével, groteszk ábrázolásával felmutatok egy másik világot, amely visszahat és változtat. Ilyen értelemben vagyok ’társadalomsebész’ – azaz drMáriás.”
Először akkor ragadt rá ez a megszólítás, amikor a barátaival Újvidéken megalakította a Tudósok zenekart, amelyben ketten voltak frontemberek, ő és Bada Dada, aki kiszámíthatatlan radikális avantgárd személyiség volt, ő pedig hozzá képest konzervatívnak tűnt, így ketten együtt két látszólagos ellenpont voltak, s így lett ő a doktor! „Szegény Dada már néhány éve nincs köztünk…” – mondja, majd egyik festményét magyarázva említi, hogy Gömbösöknek nevezték őket. Mint mondja, a Vajdaságban a magyarokat a szerbek „gömbösöknek” nevezik az 1941-e visszacsatolás óta, az egykori miniszterelnök, Gömbös Gyulára utalva. A történelmi háttér már feledésbe merült, de a gúnynév generációkon át megmaradt, meséli. A történelemmel kapcsolatban még megemlíti, hogy a Vajdaságnak vannak rajta kívül még neves szülöttei, például Rákosi Mátyás. „Van hová visszanyúlnom, ha történelmi személyiségeket keresek, nem?”- kérdezi kicsit gunyorosan.
Avantgárd gyökerek
„Ha nincs is doktorátusom, azért a gyógyítás mindig közel állt hozzám – édesapám Újvidéken, a Péterváradi Kórház igazgatója, híres belgyógyász volt, így beleláthattam közelről a kórházi életbe és az orvosi hivatásba, de az orvosi pálya még sem vonzott igazán. Sokkal inkább édesanyám hivatása hatott erősen a pályám későbbi alakulására. Ő az Újvidéki Rádió komolyzenei főszerkesztője volt és jó nevű jazz zenész. Így végül zenét tanultam a Belgrádi Zeneakadémián, majd miután a háború miatt Magyarországra kényszerültem a Budapesti Zeneakadémiára is jártam. Kezdetben zongora volt a hangszerem, majd átváltottam a harsonára – így érkeztem meg a jazzhez, a „kísérleti zenéhez”, amit a mai napig művelek” – beszél a gyökereiről. A festészet és az írás később jött. A sokoldalúság az akkori újvidéki kortárs művészeti szintéren gyakori jelenség volt, többek között említi Ladik Katalint, aki költő, író, képzőművész, énekes és színész, vagy Domonkos Istvánt, aki költő, zenész és festőművész. Ő barátaival már tinédzser korukban egy szenespincében megalakították a „munka ünnepén” a Május 1. Galériát, ahol összejártak, beszélgettek, alkottak, zenéltek, kiállításokat szerveztek. Ez a közösség valamennyiük számára pozitív megtermékenyítő hatású volt. Első képzőművészeti tárgyú írása egy kritika volt, melyet feLugossy László művészetéről jelentetett meg az Új Symposionban.
A Vajdaságban nagy tradíciója van az avantgárd művészetnek, így barátaival sokat jártak kortárs kiállításokra, kísérleti koncertekre, avantgárd színielőadásokra. Ezt a sokszínűséget, nyitottságot hozta magával otthonról, ez hatja át a mai napig szinte „háromszázhatvan fokos” művészetét, folytatta gyökerei bemutatását drMáriás. „A folyamatos átváltás a festés, az írás és a zene között segít elkerülni a sematizmust. Ha nagyon dominál egy alkotásban a mesterségbeli kiforrottság, akkor könnyen elvész belőle a titok, s az iránta való kíváncsiság, amely az igazi művészetet mozgatja.”- vallja. Már az 1980-as években megismerkedett Szentendrén feLugossy Lászlóval, Zámbó Öcsivel és a többi Bizottság-taggal, valamint Bukta Imre festőművésszel, akit a mesterének tart, mint a magyar kortársművészet egyik legjelentősebb alakját.
Kívülálló maradt
Így az anyaországban is megtalálta a kapcsolatot a sokoldalú kortárs művészekhez. „De akarva-akaratlanul is kívülálló vagyok, s tudatosan teremtem magamnak azokat a feltételeket, hogy művészetemben szabad maradhassak, s azt csináljak, amit jónak látok, és amit akarok! Nem tartozom és nem is akarok tartozni egyik táborhoz sem és nem igazodom egyik kánon iránymutatásaihoz, ha úgy tetszik dogmáihoz sem” – mondja, és határozott mozdulattal igazítja meg a szemüvegét. Azt a szemüveget, amelyen keresztül a múlt és a jelen számos közéleti, politikai szereplőjét analizálja, boncolgatja, majd a vizsgálat eredményét a nemzetközi képzőművészet hírességeinek stílusában jeleníti meg festményein. Nem csak a festmények, de a szereplők palettája is színes. Sorra kerültek sokan, pápák, diktátorok, politikusok, filozófusok, gazdasági szereplők, hírhedt bűnözők, színészek… II. János Pál pápa, Hitler, Sztálin, Horthy, Marx, Engels, Rákosi, Kádár, Angela Merkel, Gorbacsov, Simicska Lajos, Áder János, Orbán Viktor, Karel Gott és még sokan mások!
Hogyan választ modellt, stílust? Mint mondja, a modellek, azaz a történelem, a múlt és a jelen politikája ott van körülöttünk, magunkba szívjuk tanulmányainkkal, olvasmányainkkal, a napi történésekkel. Inspiráció kell, hogy elinduljon az alkotás, a megjelenítés. Az inspirációt sokszor egy-egy híres képzőművész, híres alkotása adja. „Én nem engedhetem meg magamnak, hogy Schielet, Magritte-ot, Csontváryt, Monet-t vagy Munch-ot vásároljak, hogy csak néhányat említsek, akiknek műveivel szívesen venném körbe magam. Így hát ’barkács’ szinten létrehozom saját kis művészettörténeti gyűjteményemet, és ezekben megjelenítem saját szemüvegemen keresztül a saját ’hősi’ arcképcsarnokomat!” Egy-egy híres alkotó művét csodálva beugrik az általa inspirált modell. Így készült például a híres Magritte kép alapján, mely egy lyukas, tenger felé forduló fejet ábrázol, az ellentengernagy Horthy Miklós képe. „Belefestettem az arcát a lyukba, ahogyan Brüsszelből, Magritte műterméből visszanéz a hazai helyzetre” - adja meg a művész a választ és rögtön néhány példát mutat „drMáriás rendelője” című nem rég, Szombati Bálint szerkesztésében Újvidéken megjelent albumából. A múlt és a jelen összefonódása, a jó és a gonosz összecsapása, a gazdaság, a múlt és a jelen politikájának párhuzamai és mindezt vibráló színekkel, virtuóz stíluskezeléssel – a modellek szinte kiugranak a könyvből. „Ez tényleg társadalomsebészet!” – mondom rácsodálkozva az alkotásokra. Egyik képről a másikra lapozunk, csak úgy röpködnek a gondolatok, a festmények lenyűgözőek, sokszor meghökkentőek – megrázóak. Egy képen XII. Pius ruházatában, megáldó mozdulatával Marx látható – mind a kettő vallás, mutat rá a művész. Vagy Sztálin, akit mint hatékony menedzsert ábrázol: „igen, ha nem nézzük a sok-sok millió áldozatot, akkor akár a hatékonyság példaképe is lehetne a mai menedzser világnak, amely számára az erkölcs sokszor nem több egy viccnél!” Engelst pedig, mint hajléktalant jeleníti meg. Engels a Janus arcúság megtestesítője, aki dúsgazdag tőkések gyermekeként Oscar Wilde-i életet élt és talán különcségből vagy kompenzálásként finanszírozta a nyomorgó Marx életművét, magyarázza a maró iróniát műveiben a „doktor úr”.
Művészi tromf a napi politikára
A napi politikától jó ideig menekült, de be kellett látnia, hogy áthatja az életünket, bebújik a bőrünk alá, s meghatározza a gondolkodásunkat. „Ezt csak adekvát válasszal lehet kezelni, ami nem más, mint a művészi „tromf”!-” mondja, és máris lapozzuk az albumot. Sorba vesszük a politikai forgószínpad nemzetközi és hazai szereplőit, akiket a saját szemüvegén keresztül, sajátságos iróniával, de híres képzőművészek stílusában jelenít meg. „A politika egy állandó háború. Én a manipulálhatóság ellen harcolok a saját eszközeimmel. Bizony a képeimmel néha azt mutatom be, hogy a király meztelen.” – magyarázza. „Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését nem azért szeretjük, mert megkerüli a problémát, hanem mert kimondja. Ha nem ezt tesszük, akkor sosem gyógyulunk meg” – állítja. Ő a titói rendszerben nőtt fel, ott élt Szerbiában a Milosevic rezsim alatt is – látott bálványokat magasodni és ledőlni. „Megéltem azt, hogy megvernek csak azért, mert magyar, vagyis más nemzetiségű vagyok, így nem könyvből tanultam, hanem megéltem Trianon hatását. De éppen ettől más az élményem, így nem örülök annak, ha a politikusok érzelmekkel üzletelnek, s egyszer a követőik előtt könnyeket hullajtanak, máshol meg az ellenfeleiknek váll veregetve udvarolnak.”
És mit szólnak sajátosan ábrázolt portréjukhoz a ma élő politikusok? „Demokráciában élünk, a fekete autótól talán nem kell félnünk. Van, akinek van humorérzéke, de van, aki megijed és eszközt keres és talál arra, hogy letiltsák, elhallgassák az alkotásaim bemutatását.” – mondja. Mindezt a kiállítások rendezői is nehezen kezelik, ezért sokszor a szerződéses szövegben áthárítják a következményeket. „Ha balhé lesz, azt neked kell elvinni!” A ki nem mondott álláspont a rendezőknél általában az, hogy „csak ezt ússzuk meg…”
Képei utóéletéről meséli, hogy például László Csaba, volt pénzügyminiszter megvásárolta Bokros Lajos portréját, amit később odaajándékozott kollégájának. Úgy tudja, Bokros nem akasztotta ki a képet egyik falára sem.
2006 óta fest politikusportrékat drMáriás. 2014-ben meglepetés érte, mert bejelentés nélkül, még pedig abban a galériában, ahol szinte otthon van, követőre akadt. Igaz, a művésznő csak egy politikust festett, de őt nagy példányszámban. (Nagy Kriszta, művésznevén Tereskova Orbán Viktorról készített képeket. a szerk.) Jelentős médiamarketinget kapott! „Engem, mint előzményt illett volna megemlíteni, legalább lábjegyzetben…” – jegyzi meg ironikusan. „Én a kánonok számára nem létezem, mint mondtam, nem tartozom egyikhez sem, nem is kívánkozom hozzájuk. A művészettörténészek pedig általában alig-alig írnak a kortárs művészekről, különösen a fiatalabbakról nem, akkor miért lennék én kivétel…?” – teszi hozzá a történethez.
Már nem egzotikum
Ha már az ismertségnél, megjelenésnél tartunk, akkor mi a helyzet a magyar kortárs művészet-képzőművészet értékelésével a nemzetközi porondon?. drMáriás bejárta szinte a fél világot, zenekarával több száz koncertet adott Európa és Amerika számos országában, melyekhez sok helyen kiállítása is párosult. „Külföldi kortársakkal találkozva újra és újra átéltem azt a pozitív rácsodálkozást, mennyi hasonló kérdés, kihívás és gondolat foglalkoztat minket, bárhol is vagyunk. Negatívumként éltem meg viszont, hogy a nyugat-európaiakat mennyire nem érdekli a mi kelet-európai kultúránk. Egy-egy aktuálpolitikai geg, amit a média világgá röpít, esetenként igen.”- összegzi summásan benyomásait. Talán a kulturális különbségekkel magyarázható ez, vagy a másságtól való félelemmel, amely a vasfüggöny leomlásával megszűnő „egzotikum” érdekességével felerősödött. „De minden élmény inspiráló, minden élmény beépül valahol, valamikor a műveimbe!” – fűzi hozzá.
De van kulturális élet Európán és az USA-n kívül is, figyeljünk Ázsiára, Kínára – hívja fel a figyelmet a világ e részére is. Egy Magyarországon élő kínai műfordító lefordította a „Lomtalanítás” (2004.) című regényét, mely egy pesti bérház lakóinak, mint a rendszerváltás veszteseinek életét mutatja be. A kínaira fordított könyvet 2016-ban kiadták Kínában, több pozitív visszajelzést kapott, melyek zömében a két társadalom közötti sok groteszk párhuzamra mutattak. Egyébként már tizenöt kortárs regényt fordított le ez a műfordító kínaira az utóbbi néhány évben – Kína rendkívül nyitott, figyel, tanul és követ, fűzi hozzá.
A kelet-európai művészek közül leginkább azok futottak be Nyugat-Európában, akiknek alkotásai illeszkednek az ottani kánonba. ”Sajnos nem okvetlenül a minőség az elsődleges, de fontos a piacvédelem szempontja, mert ezek a művek gyakran olcsóbbak és nehezebben menedzselhetőek”- hangsúlyozza. Ilya Kabakov és Erik Bulatov orosz festőművészek viszont teljes életműveikkel befutottak és magasan értékeltek a nemzetközi művészeti világban, teszi hozzá a pozitív példát.
Hogy mi kell a magyar kortárs képzőművészek ismertté tételéhez külföldön? „Először is komoly életművek – ezek megvannak!” – és sorolja azokat a kortársakat példaként, akik szerinte érettek a nemzetközi megjelentetésre. „ S mint mindenhez, kell még komoly anyagi háttér, tőke és politikai akarat!” – mondja. Szerinte fontos lenne, ha a politika markánsan kijelentené, hogy a kortárs művészet érték! Ezzel segíthetne a nagy, értéket képviselő magyar kortárs életműveket komoly művészetmenedzseri munkával Európa jelentős kiállítótermeiben a közönség elé tárni – a siker nem maradna el, állítja drMáriás.
Az alkotás szabadsága
Egyelőre magyar kortárs művészek egzisztenciális helyzete meglehetősen labilis. „Gyakran a lét határozza meg a tudatot, sokszor könnyű ráharapni a pénz ízére – ezzel már ki is alakul a függősség, pedig az alkotó szabadsága nélkül nem igazán születhetnek igazi értékek!” – mondja. Ő megteremtette az anyagi függetlenségét, angoltanárként is dolgozott, rendszeresen ír kritikákat, például az ÉS-nek. „Így aztán azt festek, azt írok, azt zenélek, amit akarok! Közönségem mindig van, mindegy hogy öten vagy nyolcszázan vannak a koncertjeimen, ugyan úgy zenélek. A könyveim is és a képeim is fogynak!” – emeli ki az alkotói szabadságának fontosságát. A kortárs műkereskedelem megerősödéshez elengedhetetlen, hogy újra kialakuljon a polgári attitűd, amelynek természetes alkotó eleme a kultúra.
Vajon jó befektetés a kortárs alkotások gyűjtése? Ő úgy látja, csak befektetésből nem lehet gyűjteményt építeni. „Egy gyűjtemény építéséhez kell az értő módon való építkezés, s kell a szerelem! Egy ilyen gyűjtemény egy adott korszak reprezentáns lenyomata, értéket képvisel és hosszabb távon megtérülő befektetés. Az állami mecenatúra nagyon alacsony szinten van, a magyarországi vállalatok közül csak kevesen ismerik fel – szemben a külföldi példákkal – a mecenatúra, kultúrára fókuszáló CSR fontosságát, megtérülését. Maradnak a magángyűjtők…” ¬¬– összegzi a hazai helyzetet.
De azért van elmozdulás is. Az utóbbi időben kockázati befektetéssel foglalkozó közgazdászok kezdték vásárolni a képeit, meséli. „Már nem csak támogatnak, de már befektetésként is tekintenek vásárlásaikra!” S egy történetet idéz. A napokban együtt ebédelt két módos emberrel, akik egyike már gyűjti a képeit, a másik ingatlan befektető. Az utóbbi megjegyezte, hogy drágák a képei. Ezt válaszolta: „Az én képeim egyenkénti ára alacsonyabb, mint a Te lakásaidnak a négyzetméterára!” drMáriás úgy hallotta, hogy azóta ez a befektető már vásárolt a képei közül…
Skonda Mária
