Egy ideje már tudtuk, új telephelyre kell költöznünk. Nagyobbat, korszerűbbet akartunk. Tavaly tavasszal aztán megtaláltam az „igazit”. Igaz, még csak egy tervezőasztalon. Megkötöttük a szerződést, ami decemberi költözésre vonatkozott. Onnan kezdve havonta néztem, alakul-e már a mi csarnokunk. Augusztusig semmi nem történt. Akkor már nagyon stresszeltem. Részt vettem már néhány építkezésben, tudtam, ritkán alakul zökkenőmentesen a kivitelezés. Rémálmaim voltak, mi lesz, ha elcsúszik az átadás. Nem csúszott el. Egy bökkenő volt csupán: január 3-ig csak az épület előtti elektromos szekrényben volt ipari áram. A téli ünnepek nem kedveztek a gépek üzembe helyezésének és működéséhez szükséges elektromos hálózat kiépítésének. Nekünk január 6-án el kellett kezdeni a munkát. Újabb stressz, aztán az utolsó pillanatban ez is rendeződött. Lépésről lépésre kötöttük be a gépeket, s beindult a termelés.
Ez mind semmi, mondhatnám, felidézve a legutolsó gépvásárlásunkat. Akkoriban úgy éreztem, 120 évet öregedtem néhány hónap alatt. Egy csőlézer gépet rendeltünk az olasz gyártótól. Bonyolult, új technológiáról van szó, igényes, nagyértékű munkákhoz. 420 ezer euróba került, kölcsönben gondolkodtunk. Széchenyi hitelre pályáztunk, biztosra ígérték, így ezzel számoltunk. Május 8-án alá is írtuk a gépvásárlási szerződést azzal, hogy júliusban érkezik a berendezés, akkorra kell a fizetés második részét – a hitelt – prezentálnunk. Eljött a július. Értesítettek, hogy a gépet felrakták a szállítási eszközre. A hitelnek még se híre, se hamva nem volt. Bankunk tanácsára, gyorsan egy másik, kedvezőtlenebb hitelt is igényeltem. A gép már Magyarország felé tartott, mikorra sikerült túlvergődni a dokumentációk dzsungelén és kifizethettük a második részletet. Az utolsó pillanatban. Ezzel elhárult az akadálya a gép birtokba vételének, beüzemelésének.
Több mint 20 éve dolgozom a HÉFAL Kft-nál, tizenkét éve vettem át édesapámtól a vállalat irányítását. Ő alapította, gyermekeként gondozta, fejlesztette. Biztosak voltunk abban, hogy soha nem megy nyugdíjba, ő és a vállalat elválaszthatatlanok. Aztán mondogatni kezdte, majd, ha én visszavonulok… Amikor a cég negyven éves lett, átadta nekem a vezetést. Hihetetlen volt, hogy erre képes… Ám abban a pillanatban átéreztem, milyen nagy felelősséget helyezett rám. Ha valaki alapít egy céget, s az tönkremegy, a saját munkája vész kárba. Itt azonban 40 évnyi eredmény tűnne el, ha én rosszul tenném a dolgom. Ez ösztönöz és stresszel egyidőben. Büszke vagyok édesapám munkájára, bízom benne, méltó utódja lehetek. A COVID-19 kitörésekor egy pillanatra megijedtem: ilyen még nem volt, nehogy most rontsam el. Túléltük. Ez reménykeltő a következő 40 évre nézve…