Beégett az agyamba az a német szállodai szoba: a plafonról tapéta lógott, a falak hót koszosak voltak, a berendezés ütött-kopott. Kinéztem az ablakon, az is lehangolt. A pályaudvar mellett laktam. Úristen, hogy kerültem én ide? – gondoltam. Másnap nagy világcégekkel volt találkozóm. Magyar szoftvereket kellett eladnom. Ebből a nyomorúságos környezetből hogyan fogok én villogni, hogyan leszek magabiztos, megnyerő?
Valahogy mindig összekaptam magam. Ez még az előző rendszerben történt, egy innovatív külkereskedelmi vállalat fiatal munkatársa voltam. Azért vettek fel, mert kellett egy mérnök a csapatba, akivel el tudják indítani a szoftverexportot. Fogalmam se volt, hogyan kell ezt csinálni. Jártam a német nyelvű országokat, kínáltam a „portékát”. Furcsán néztek rám. A „vasfüggöny” mögül érkeztem, és bizalmi terméket árultam. A szoftver akkor annak számított, a számítógépek is éppen kezdtek terjedni. Kellettek az új programok, de tárgyalópartnereimen látszott, nem voltak egészen biztosak abban, hogy pont tőlem kell vásárolniuk. Ki tudja, hogyan alakul még a politikai helyzet… A szocialista országokkal szemben nagy volt a bizalmatlanság. Volt idő, amikor a legkorszerűbb számítástechnikai cikkeket nem is adhatták el nekünk. (COCOM-lista). És akkor megjelenik egy magyar, és az informatikában fontos programok fejlesztését kínálja… Abszurd helyzet volt, elismerem. Ám nem hagytam magam lerázni, így egy idő után megenyhültek. Olyannyira beindult az üzlet, hogy hamarosan Németországban és Ausztriában saját vállalatot is alapítottunk, a szoftverexport volt a fő profiljuk.
Ha ennyire beindult az üzlet, miért voltam én ócska szállodában? Akkoriban a külkereskedelmet szigorúan szabályozták. A szakkülkereskedelmi vállalatok állami kézben voltak, pontosan meghatározott profillal. Az utazási keretet szűkre szabták, így amikor külföldön tárgyaltam, a helyi pályaudvar környékén lévő szállodában kötöttem ki. Csak azt tudtam kifizetni. Amikor már más feltételekkel dolgozhattam – a rendszerváltás után –, az volt a „heppem”, hogy csak olyan szállodában szállok meg, amely minden szempontból rendben van. Pályaudvar környéke szóba sem jöhetett…
Ma már jó szállodákból startolok egy-egy tárgyalásra. Mégis, gyakran úgy érzem, hogy magyarként hátrányban vagyok a nyugat-európai cégekkel szemben. A régi averziók még léteznek, amiről mi is tehetünk. Persze, így is lehet csatát nyerni. De iszonyú szívósnak, kitartónak, meggyőzőnek kell lenni. Egy ilyen csata nem a vállalatokon, hanem az embereken múlik. Ha ők nagy tudással rendelkeznek, és nagyon akarnak nyerni, akkor ez sikerülhet. Jó szakemberek, motivált, elszánt emberek nélkül nincs esély a sikerre.