A járvány utáni kijárási korlátozások enyhítése előtti napon történt.
A családommal sétáltunk, amikor találkoztunk az egyik ismerősünkkel, aki egyébként egy vendéglátóhely kiemelt alkalmazottja. A továbbiakban nevezzük őt Vincének. Elkezdtünk beszélgetni az újranyitásról, az elmúlt 2 hónapról. Mi lelkesen mondtuk, hogy már hétfőn este jönnénk, és hogy mennyire vártuk már. Ő erre éppen ellenkezőleg reagált. Maszkban volt, és csak a szemét láttuk. Nagyon szomorúvá vált a tekintete és elmondta, hogy ő nem várja az újrakezdést. Nem akarja visszakapni a „régi” életét.
A karantén alatt csak kiszállítással foglalkoztak és este 9-kor zártak. Elmesélte, nem is emlékszik, hogy azelőtt mikor volt olyan nap, amikor úgy ment haza, hogy a családja még ébren volt. „Még a kutya sem jött ki üdvözölni. Szó szerint.” – ez a mondata valahogy nagyon megérintett.
Elmondta, hogy ha most belegondol abba, hogy hétfőn még hajnali fél egykor is bent lesz, és azon kell vitatkoznia majd a vendégekkel, hogy már rég záróra van, akkor semmi kedve az egészhez. „Milyen jó volt ez a két hónap! Annyit horgásztam, mint máskor két év alatt sem. Most mit csináljak? Nem értek semmihez, ezt csinálom 15 éves korom óta. És most azt érzem, hogy elég volt… Úgy érzem, csapdába kerültem.”
Huh.
A karanténnak ebbe az aspektusába bele sem gondoltam ilyen mélyen korábban. Amíg benne volt a mókuskerékben, szinte észre sem vette a pörgést és az áldozatot. Aztán hirtelen megállt a mókuskerék. Először jött a pánik, aztán gyorsan utána az alkalmazkodás az új helyzethez. És kiderült, hogy az új helyzet jobb, mint a régi. „Lehet, hogy kevesebb volt a pénz a karantén idején, de láttam a családom, horgásztam, ÉLTEM. Erre most újraindul a mókuskerék, több lesz a pénz, de elvész az idő, elvész a család, elvész az ÉLET!”
Sakk matt!
Minden irány zsákutcának tűnik. Ha visszaszáll a mókuskerékbe, veszít. Ha nem? Mi mást tehetne, máshoz nem ért… Hosszan álldogáltam mellette, pedig csak néhány mondat volt az egész beszélgetés, miközben a 21 hónapos kislányom dobta neki a puszikat.
Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mivel biztassam. Végiggondolva, csak ezt tanácsolhatom, neki és másoknak: Vincék, kezdjetek el felelősséget vállalni magatokért! Ne adjátok fel azt, ami igazán fontos nektek! Mozduljatok meg önmagatokért! Nem telhet el így az élet! Mit szeretnétek igazán? Egy pillanatra engedjétek el, hogy hogyan lesz, csak arra koncentráljatok, hogy mit akartok valójában, a hogyanokra rátaláltok majd!
Tudom, hogy nagyon nehéz, de nincs más választás! Nem pöröghettek ÉLETtelenül a mókuskerékben tovább!