Édesapám szőlész-borásznak tanult, világéletében a szőlővel és a borral foglalkozott, a munkája mindig a családi vállalkozásként működő pincészethez kötötte. Adta volna magát, hogy én is kitanuljam a szakmát, majd odaálljak mellé, és vigyem tovább, amit ő elkezdett. Huszonévesen azonban azt el sem tudtam képzelni, hogy Gyöngyöstarjánban maradjak. Elvágyódtam innen, vonzott Budapest, a főváros hangos, lüktető forgataga, kíváncsivá tett a média világa, így amikor felvettek a kommunikációs főiskolára, úgy éreztem, enyém a világ. Azonban bármennyire is szép volt az életemnek ez az időszaka, titkon mindig azt éreztem, hogy hazavágyom.
Édesapám ügyesen épített erre a felemás érzésemre. Minden hétvégén hazautaztam, ő pedig mindig akkorra időzítette a borkóstolásokat és a házasítást. Azt mondta, így jött ki a lépés… S ha már ott vagyok, segítsek. Velem könnyebb lebonyolítani egy ilyen eseményt, használjuk ki a kommunikációs tudásomat. A borházasítások pedig az évek alatt afféle apa-lánya szertartássá váltak. Apa olyan sokszor elmondta, hogy milyen jól kóstolok, milyen jó érzékem van a borhoz, hogy kezdtem magam is elhinni. Ráéreztem a bor ízére, megtetszett az itteni világ…
Ezek a mai napig bennem élő pozitív emlékek juttatták eszembe, hogy ha én nem viszem tovább a családi vállalkozást, akkor mi lesz azzal a kis birodalommal, amit édesapám kőkemény, tudatos munkával felépített. Megszólalt a lelkiismeretem, így aztán úgy döntöttem, hazajövök Gyöngyöstarjánba. Nem bántam meg. Csak később derült ki, hogy a családom fogadásokat kötött a hátam mögött, hogy vajon meddig tartok majd ki itthon. A leglelkesebbek a nagyszüleim voltak.
A hazatérésem óta eltelt kilenc év. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a munka nem feladat, hanem szerelemmé vált. Ráadásul attól az embertől tanulhatom meg ennek a csodálatos, de sokszor igen nehéz szakmának, a borászatnak minden titkát, akire a leginkább felnézek: az édesapámtól. Példaképem ő, együtt pedig már bizonyítottunk, hiszen az elmúlt kilenc évben a nyolcszorosára növeltük a borértékesítést, sorra nyerjük a szakmai díjakat, és sok dícséretet kapunk a fogyasztóktól.
Természetesen ezek a szakmai sikerek sokat segítenek a hétköznapokban, de a legnagyobb elismerés mégis az volt, mikor a nagymamám nemrég meglátogatott a pincében. Nézte, ahogy dolgozom, közben kiszaladt a száján: „Fiam, sose gondoltam volna, hogy ember lesz belőled.”