Nagyon odafigyelek a költségekre. Kevés pénzzel indítottam a vállalkozást, mindig takarékoskodnom kellett. Most már talán lazíthatnék, de az öntöde nyereségéből újabb és újabb beruházásokba kezdünk. Volt azonban az életemnek egy szakasza, amikor „herdáltam” a pénzt. Persze, nem így akartam, de mivel a siker elmaradt, így utólag annak látszódhat. De nem bántam meg. Benne volt a siker esélye… Ám közbeszólt a válság.
2005-ben megvettem az Ikarus (korábban Csepel Autó) szeghalmi gyárát. Csődben volt, bezárásra ítélték. Egy jól képzett, lelkes csapatot találtam, akik nagyon hittek a buszgyártásban. Nem a nagy buszokban – ilyet korábban sokat csináltak –, hanem a korszerű midibuszokban, amelyek városokban ideálisak. Addig érveltek, míg engem is meggyőztek. Saját fejlesztésben 8 darab mintabuszt készítettünk, s azokkal elkezdtünk házalni. Mintabuszainkat kipróbálták Görögországban, Cipruson, üzemelt Békéscsabán, Makón. És még az USA-ba is eljutottunk, ahol már szállításról tárgyaltunk… Mindenhol jól fogadták, több olyan innováció, egyedi megoldás volt a buszban, ami kényelmessé, jól használhatóvá tette, még a kerekes-székesek számára is. Például alacsony padló, kihúzható rámpa, és meg is tud billenni.
Tehát teljes volt a siker, 2011-ben még Magyar Termék Nagydíjat is kapott a CSM Urbanus névre keresztelt buszunk. Csakhogy a sok dicséretet, elismerést nem tudtuk pénzre váltani, nem jöttek megrendelések. Kiderült, hogy a 2008-as gazdasági válság után senki nem akar buszokat venni. Főleg nem egy ismeretlen gyártótól, egy nagy autómárka neve alatt biztosan más lett volna a helyzet. Ráadásul az USA-ban a potenciális forgalmazónk is tönkrement. Ő szervezte volna a szervizt. Enélkül szóba sem jöhetett egy ottani megjelenés.
Egy darabig még próbálkoztunk, a projekt meg nyelte a milliókat, százmilliókat. Szívós vagyok, kitartó, sokáig én is ragaszkodtam hozzá, de egy idő után beláttam: nincs tovább. Ha nincs megrendelés, nincs midi-buszgyártás. Pedig a szakértelem megvolt hozzá. Közben ugyanis bérmunkában, a megrendelő tervei alapján emeletes buszokat gyártottunk, Isztambulban ma is feltűnőek a mi piros buszaink, mert az ottaniak kékek. Alkatrészeket, különféle jármű-részegységeket azóta is gyártunk. Ennél akkor többre vágytunk. Nem jött be. Abbahagytuk. .
Van egy mondás: „nem úr az, aki nem herdál”. Több százmillióm ráment erre a projektre. De ez valóban herdálás lett volna? Egyre inkább úgy érzem, hogy nem. Fejlesztettünk, újítottunk, s közben tanultunk, a szakmai színvonal emelkedett. Egyik midibuszunk ma is működik Vésztőn, iskolásokat szállít. Nálunk meg a dolgozókat fuvarozzuk a többivel. Nincs rossz érzésem, ha ezeket látom. Sőt!