
Négy éve vettünk egy nagy levegőt, és elfogadtuk egyik beszállítónk javaslatát: építőipari profillal is bővítettük a tevékenységünket. Lízingben beszereztünk egy méregdrága gépet, és belevágtunk. Úgy fél évig ígéretes volt a piac. Jöttek a megrendelések, örültünk, hogy ilyen remek üzlet részesei lehetünk. Aztán hirtelen jött a törés, és a kezdeti megrendelések elapadtak, végül semmi nem volt…
Egyik nap, amikor reggel beértünk a vállalathoz, az udvaron találtuk ezt a bizonyos masinát. Meglepődtünk, hogyan került oda. Aztán ez is kiderült: az alvállalkozónk bedobta a törölközőt, azaz jelezte, ő nem kínlódik tovább. Megrendülve, letörve álltunk: most mit csináljunk? Bevallom, erre az alvállalkozóra alapoztunk mindent. Az ő piacismeretére, a beígért „tuti üzletre”. Hittünk neki, évek óta együtt dolgoztunk már. Mi nem értettünk ehhez a területhez. Kapkodtunk fűhöz-fához, de akkor éppen pangott a piac. Másoknak sem volt elég munkája és eladni sem lehetett a gépet.
A lízinget nem lehetett leállítani, fizetni kellett a díjat, a kamatokat. Úgy számoltuk, a következő két év alatt 30-40 milliót is bukhatunk. Ez nagy veszteség, ezt simán nem tudtuk megúszni. Csökkenteni kellett a fizetéseket. Volt, aki ezt nem viselte el, inkább távozott. Akkori tulajdonostársam sem vette jó néven a nadrágszíj-megszorítást, bár más megoldást ő sem tudott. Elváltak útjaink. Akik viszont maradtak, azokkal szoros lett a kapcsolat. Az összetartás csapatot kovácsolt belőlünk. Ekkor derült ki, kinek milyen a teherviselő képessége, ki az, aki összeroppan, vagy megfutamodik.
Utólag már azt mondom, jól jött nekünk ez a csőd közeli helyzet. Rendet vágott, elővigyázatosságra késztetett bennünket. Soha többé nem fordulhat elő, hogy pusztán valakinek az ígéretére alapozva olyanba szálljunk be, amihez nem értünk, amit nem tudunk átlátni. Megtanított bennünket arra is, hogy jöhetnek rossz idők, akár saját hibából, akár más okokból, de erősnek kell maradni. Ha megfutamodunk a bajok elől, azzal nem oldjuk meg a problémát. Az alvállalkozónk ott hagyott minket a pácban, ő meg csődbe jutott. Vagy csődbe menekült? Nem akart rosszat, a rossz döntés következményei nem háríthatók rá…
Azt mondják, az a vállalkozó, aki egy, vagy két csődöt túlél, az már a világ végezetéig talpon marad. A baj nagyon megedzi az embert. Mi nem jutottunk csődbe. Remélem, a tartós életképességnek nem feltétele a tönkremenés…
S hogy mi lett a lízingelt géppel? Beindult az építőipari konjunktúra, tehát akár újra lehettek volna megrendeléseink. De mi már nem akartunk ezzel próbálkozni. A saját szakterületünkön is van terjeszkedési lehetőség. Ezért azt a gépet eladtuk. Potom áron, nagy veszteséggel. Ez is a tanulópénzhez tartozott.