Ha akkor nem kaptam infarktust, most már nem is fogok…
Egy európai uniós pályázaton kívántunk indulni, közvetlenül. A klímaváltozás hatásainak vizsgálatára írták ki, amelynek előzménye egyébként egy magyar javaslathoz kapcsolódott. Olajos Péter európai parlamenti képviselő vetette fel, hogy ezzel a témával foglalkoznia kellene az Európai Uniónak is. Mi lecsaptunk a témára, kidolgoztuk és előzetes elbírálásra benyújtottuk. Az EU-nál ugyanis lehet projektet kezdeményezni, azt a bizottságok megvizsgálják, s ha jónak bizonyul, akkor kiírnak rá egy nemzetközi pályázatot.
Ebben az esetben is így történt. Kiírták. Bár magyar kezdeményezés volt, ez még nem garantálta, hogy mi leszünk a nyertesek. Sőt… Az előzetes konzultációk alapján kiderült, célszerű, ha a pályázatunk „nemzetközibb” lesz, azaz nemcsak Magyarországon vizsgáljuk a klímaváltozás hatásait, hanem kiterjesztjük a környező országokra is. Így a Kárpát-régióban öt mintaterület került kijelölésre négy országon belül (Szlovákia, Románia, Szerbia és természetesen Magyarország). Magyar projektvezetéssel, és nemzetközi szakértők bevonásával kívántunk dolgozni. Ez azért előnyös, mert így a mi kezünkben maradt a projekt szakmai irányítása. Arról nem beszélve, hogy amikor magyar szakértők dolgoznak be a nemzetközi programokba, a nyugati társakhoz képest jóval alacsonyabb díjazást kapnak.
Elkészült a pályázati dokumentáció, egyik szakértőnk vitte Brüsszelbe. Repülővel. Mivel nagyobb mennyiségű anyagról volt szó, betette bőröndjébe, s feladta. A bőrönd azonban nem érkezett meg. Nem lehetett azonnal kideríteni, mi történt vele, hova került. Másnap 16 órakor volt a beadás határideje. Gyorsszervezéssel, idegeskedéssel sikerült megtalálni a csomagot, és egy másik járattal újra kiküldeni a teljes dokumentációt. Ez a gép azonban nem a központi repülőtéren landolt, hanem jóval messzebb. Szakértőnknek érte kellett menni, onnan vonattal Brüsszelbe jutni, majd taxival a beadás helyszínére. A vonaton még csomagolta a dokumentumokat. De minden anyag nála volt! A taxi dugóba került. Lassan haladt. Akkor már ötpercenként telefonáltunk, hogy hol jár. Mi az infarktus határán voltunk! Egyszer már lekéstünk egy pályázati határidőt, két perccel. Akkor is forgalmi akadály miatt.
Most ez nem következett be. Az iktatóban rányomott időbélyegzőn pontosan 16.00 óra volt. Az utolsó pillanatban futott be a szakértőnk!
Megnyertük a pályázatot. A kalandos kezdést követően a helyzetünket tovább bonyolítva még konzorciumvezetőt is kellett cserélnünk a VITUKI végelszámolási eljárása miatt. Végül a projektet széles nemzetközi összefogással 11 ország közel 200 szakértőjének közreműködésével, magyar koordinációval sikeresen lezártuk.