Az ember sose tudja, mikor kerül a figyelem középpontjába. Ám egyszer csak azt veszi észre, hogy sokan figyelik munkáját, értékelik, mi több nagyra értékelik…
Talán ott kezdődött, hogy kilenc évi külföldön töltött munka után hazajöttem. Először csak egy üzletágat vezettem. Ennek is örültem. Aztán jött az egész vállalat irányítása, és vele a rivaldafény. Én magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy amikor a magyar Forbes először összeállította a legbefolyásosabb magyar nők listáját, a 10 kiválasztott üzletasszony között ott volt a nevem. Miért pont én? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. És nem tudtam, már e kérdésfelvetéssel is leértékelem magam. Ezt azért még én sem gondoltam magamról, csodálkoztam el. Ám addig gondolkodtam, míg meg tudtam magamnak magyarázni – mások meg nem kérdezték –, hogyan kerültem én fel arra a tekintélyes listára. Mégiscsak egy jelentős nemzetközi vállalat magyar cégét vezetem! Akkoriban nem volt túl gyakori a női főnök – ma sem általános –, így elég feltűnő lehetett a teljesítményem.
Nem sokkal később, 2014-ben az Év menedzsere lettem. Se előttem, se utánam nem volt nő a kiválasztott. Pontosabban: 2013-ben Kővágó-Laky Andrea megosztottan lett a nyertes. Éppen ő javasolt engem is a jelöltek közé. Nem volt ellenemre, de fel sem merült reális lehetőségként, hogy győztes lehetek. Amikor ott álltam a dobogó képzeletbeli csúcsán, ismét csak eszembe jutott a szokásos kérdés, miért pont én…? Az egyéb díjazottak között fel-feltűnik egy-egy nő, de az Év menedzsere díjat mintha férfiaknak találták volna ki. Amikor hosszan tépelődtem azon, miért pont én nyertem, már elég sok érvet tudtam felsorakoztatni magam mellett. Igen, az önértékelésem sokat javult. Vagy csak a helyére került?
Lassan a kérdésfelvetésem is átalakult. Még előfordul, hogy azt kérdezem egy-egy elismerésnél, hogy miért pont én vagyok a kiválasztott, de már azonnal ott van következő kérdés is: miért is ne lennék én? Mi szól az ellen, hogy én nyerjek? És mi szól az ellen, hogy sok nő kerüljön a főnöki posztokra? A díjazottak közé? Az elmúlt évtizedek teljesítménye alapján egyre gyakrabban azt mondom: nekem ez már jár. Sok nő mondhatná ugyanezt. Kevesen mondják. Nem szokás. Vagy csak a női kishitűség győzedelmeskedik állandóan?
Én túl jutottam ezen. Megdolgoztam azért, hogy a teljesítményem mellé az önbizalmam is felzárkózzon. Nagyképű lennék? Nem hiszem. Élvezem a munkám, szeretem a csapatunkat, flowban dolgozom, élek. Ez lendületet, energiát ad. És jó teljesítményhez vezet. Vagyis minden alapom megvan ahhoz, hogy merjek nagyot gondolni magamról. Jó ez az érzés! Sok nőnek járna már ez az ön-elismerés. Utána jönne a többi is.