Olyan jó, hogy nem kell egész nap a tv-t nézni! – szakadt ki e megjegyzés egyik munkatársunkból. Miért kellene nézni?– értetlenkedne bárki, ha nem tudja, ki van e különös mondat mögött. Egy megváltozott munkaképességű ember. Olyan, aki nehezen talál munkát, a vállalatok félnek, hogy csak teher lenne a működésben. A segítőkész cégek jó esetben támogatnak egy alapítványt, és ezzel a társadalmi felelősség letudva.
Ez azonban kevés. Erre én is csak akkor jöttem rá, amikor felvettem az első megváltozott munkaképességű munkatársat. S ezzel elkezdődött az én érzékenyítési folyamatom, az átváltozásom. Az ő szemével kezdtem látni a világot. Megértettem, milyen sokat jelent neki a munka. Tudatosan vállaltunk még néhány ilyen dolgozót. Volt benne társadalmi felelősségvállalás is, ám csak a megértés miatt ez nem működött volna. Kiderült, hogy az asztalosműhelyünkben vagy néha a barkácsboltunkban akad olyan feladat, amit mindenképpen el kell végezni, s nem kell hozzá nagy képzettség. Ráadásul a monoton munkát mi utáljuk, ám megváltozott munkaképességgel ez akár áldás is lehet: jó, ha nem kell folyamatosan változó feladatba betanulni.
Vagyis: egymásra találtunk. Mi segítünk nekik, ők segítenek nekünk. Mindketten jól járunk. Később a kormány adókönnyítéssel kezdte segíteni az ilyen dolgozók foglalkoztatását. Így anyagilag nullára kihozható az „üzlet”.
Nemrégiben bejelentkezett hozzám egy tv-társaság. Arról akartak forgatni, hogyan dolgoznak a megváltozott munkaképességűek. Hirtelen nagyon ideges lettem. Még csak az kell, hogy a felhajtás miatt valami baj történjen! Az asztalos műhelyben sok a veszélyes eszköz, elég egy is figyelmetlenség… És ne mutogassák őket! De aztán továbbgondolkodtam: akarok segíteni? Úgy, hogy sokan lássák, működik ez a modell? Végignéztem eszközeinket, s találtam biztonságos megoldásokat.
A film után sokan gratuláltak, beszállítók hívtak, hogy szívesen dolgoznak velünk, tetszik nekik a segítő légkör. Üzleti reggeliken hintem az „igét” abban a reményben, hogy sokan megértik, ez az igazi segítség. Munkát kell adni, és azért a megérdemelt bért. Ezzel érzi egyenrangúnak, megbecsültnek magát az egyébként sokszor lenézett, megbámult ember.
Harmincnégy éves a vállalatunk, szép eredményeket értünk el. Ám azóta érzem igazán jól a bőrömben magam, amióta a társadalmi érzékenységem is megnőtt. Budafokon valóságos lokálpatrióta lettem. Civil szervezeteknek segítek, s ha a polgármester arra kér, a kerület sportolóit is támogatom. Van felelősségem azért a közösségért, környezetért is, ahol élek, dolgozok.
Amikor munkatársam boldogan mondta, „olyan jó, hogy nem kell egész nap tv-t nézni!”, szinte elérzékenyültem. Igen, ez az igazi elismerés. Őszinte, hálás.