Eleinte nem készültem tudatosan a cégvezetésre. A Detki Keksz Kft. évtizedek óta három család tulajdonában van, ahol hat gyereket neveltek. Mindegyik ügyes, okos, diplomával rendelkező felnőtt lett. Hatunk közül bármelyikünk esélyes volt az igazgatói székre. Legkevésbé gondoltam arra, hogy édesanyám nyugdíjba vonulása után nekem szavaznak bizalmat, hiszen én mindig kilógtam a sorból, amolyan fekete báránynak számítottam.
Zűrös gyerek voltam. Még fiatal felnőttként is rendre szembe szegültem a szülői akarattal. Mindketten élelmiszeripari gépésznek tanultak, és azt szerették volna, ha én is az leszek. De én nem akartam gépész lenni. Tizennyolc évesen egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy mi lesz majd belőlem. Csak habzsoltam az életet, egyetemistaként élveztem az önállóságot, kis ügyeskedéssel mindig megtaláltam a módját, hogy legyen pénzem, a szüleim pedig soha nem korlátoztak. Talán, mert úgy hullámoztam, mint a szinuszgörbe: mindig hatványozottam igyekeztem jóvátenni csínytevéseimet. A középiskolát végig ötösökkel teljesítettem, így felvételi nélkül bejutottam a gépészmérnöki karra. Végül mégis félbe hagytam a tanulmányaimat, mert inkább dolgozni akartam. Édesapám azonnal kikötötte, hogy csak nála vállalhatok munkát. Így lettem a segédmunkás segédmunkása, nehéz fizikai munkát végeztem, és ráadásul állandó kontroll alatt voltam. Édesapám útbaigazítása megzabolázott és helyre tett.
Egy év múlva vághattam csak bele abba, ami igazán érdekelt. A kereskedelem és a közgazdaságtan mindig is vonzott, ezért egy jelöléstechnikai berendezéseket forgalmazó nemzetközi céghez jelentkeztem. Az ügyvezető villamosmérnököket keresett – én pedig nem voltam az –, meg is kérdezte, mivel tudnám meggyőzni, hogy felvegyen. Annyit mondtam: ahhoz, hogy jó értékesítő legyek, nem a gépek működéshez kell értenem, hanem hogy meg tudjam győzni a vevőket. Itt rövid idő alatt óriási sikereket értünk el, és hamar rám bízták a magas fizetéssel járó kereskedelmi vezetői pozíciót.
A sorozatos sikerek ellenére eljött az idő, amikor azt éreztem, szívesen váltanék. Ekkor már gazdasági mérnöki diplomával a zsebemben régóta győzködtem az ügyvezető édesanyámat, hogy vegyen fel a Detki Kekszhez. Végül, mint munkáltató ajánlatot tett, majd rám bízta a döntést, vállalom-e a közös munkát.
Talán későn érő típus vagyok, de akkor nekem még meg sem fordult a fejemben, hogy cégvezető legyek a kft.-nél, csupán új kihívásra vágytam.
Azóta azt érzem, szerencsés vagyok. Ha kisebb kerülőkkel is, de megtaláltam az utam, és azzal foglalkozom, amit szeretek. Annak pedig különösen örülök, hogy sikeresen vettem át a szüleimtől a stafétabotot. A Detki Keksz fejlődik, az elmúlt évek nehézségei ellenére is.