Szombat este 10 óra volt, az irodában dolgoztam. „Haza kellene menni, görcsöl a hasam is, a 8-hetes magzat talán nincs jól. Már csak ezt a néhány apróságot befejezem, aztán lepihenek.”
Hajnalban ébredtem iszonyú görcsökre. Úgy fájt, azt hittem, meghalok.
Reggel már egyértelmű volt: elveszítettem a babát.
„Be kellene jönni a kórházba” – mondta az orvos. De én nem tudtam bemenni, mert Moszkvába kellett repülnöm egy négynapos üzleti útra. „Nem örülök”, mondta az orvos, „de ígérje meg, hogy ha nagyon fáj, ha nagyon vérzik, akkor kórházba megy. Az életével játszik.”
Tudtam. Ahogy tudtam azt is, hogy nem vagyok normális, ha felülök a repülőre, mert nekem pihennem kellene, sírnom és üvöltenem: gyászolni azt a meg-nem-születettet, akire nem vigyáztam eléggé.
De felszálltam a repülőre, mert valójában nem volt más választásom. Mert valójában néha nincsen más választásunk. És végigzokogtam a várakozást Ferihegyen, a többórás utat Moszkváig és végig a taxiban a szállodáig. És végig kapaszkodtam a hangokba, akik telefonon próbáltak vigasztalni: a majdnem-apa, az anyám, a barátok. S hallottam: „Úgy aggódom érted, hogy fogod ezt egyedül végigcsinálni?”
Úgy megy ez, hogy amikor az embert baj éri, akkor képes eldugni a szívébe, bezárni egy ládába. Egy ideig. Négy napig például. És az ember képes arra, hogy mosolyogjon és okosan beszéljen és elbűvöljön mindenkit a véget nem érő tárgyalásokon és csak akkor omlik össze, amikor egyedül van – olyan mélységesen egyedül – a szuperluxus szállodában, ahol még a vécécsésze is márvány.
Úgy megy ez, hogy az ember elgondolkodik a szuperluxus ágyban, amikor már nem kell mosolyogni, hogy vajon megéri-e ez az egész. Vajon megéri-e nem látni a gyerekeit eleget, hazaérni, amikor már alszanak, azt hallani, amikor az akkor kétéves így játszik, füléhez téve a játéktelefont „most nem érek rá, sietnem kell, mert mítingem van és még meg kell csinálnom a prezentációt”, irigykedve nézni azokat, akiknek van idejük edzeni és ezerszer is elnézést kérni a barátoktól az újabb lemondott találkozó miatt. Megéri annyit dolgozni és annyit idegeskedni, hogy a meg-nem-született úgy gondolja, inkább visszafordul és megvárja, amíg a majdnem-anya végre észhez tér és úgy dönt, lesz ideje rá is.
Úgy megy ez, hogy az ember elgondolkodik a szuperluxus ágyban, amikor már nem kell mosolyogni és úgy dönt, lehet, hogy nem éri meg. Lehet, hogy egyszer majd megteszi a nagy lépést, ugrik egy hatalmasat a sötétbe és elengedi a szuperluxus utazást márvány vécécsészéstől és álmosolyostól. És majd akkor talán visszajön az a meg-nem-született. Mert akkor már elég ideje lesz rá is.
Azóta négy év telt el. Megalapítottam a saját vállalkozásomat és visszatért a meg-nem-született is. Kislány lett.