Soha nem élveztem, ha egyszerre sokan figyelnek, ha dicsérnek, ha túl sok figyelmet kapok. Ezért mindig utáltam a nyilvánosság előtt beszélni. Először a Sláger Rádiós állásomban kellett rendszeresen 40-60 ember előtt beszélnem, és ekkor jöttek az első felkérések a konferencia előadásokra.
A céges beszédeket mindig rövidre terveztem, hamar átadtam a szót a kollégáknak. Ha fel kellett mennem egy nagy színpadra, bizony alig tudtam beszélni, mert vagy a szám lett száraz, mint a sivatag, vagy a szívem vert annyira, hogy azt hittem, meg is halhatok.
Amikor a Google-hoz kerültem, még több eseményen kellett nyilvánosan beszélnem. Rengeteg sajtótájékoztató, sok rendezvény, sok konferencia. Imádom a rendezvényeket, jókat tudok szervezni, csak ne kéne felmenni a színpadra és nekem beszélni!
Elkezdtem foglalkozni azzal, hogy miért történik ez velem, mi zajlik bennem, miként tudnám ezt hatékonyabban kezelni, hogy ne kelljen ezen a borzasztó bevezető szakaszon keresztülmennem.
Tudtam, hogy fejben dől el minden, hiszek a gondolatok erejében, de valahogy nem találtam meg azt a gondolatot, ami a helyemre rakna és hagyott volna normálisan működni. Megnéztem sok videót, hogyan kell jó előadást tartani, és végre találtam egyet, ami a tudomány oldaláról fogta meg és magyarázta el az én problémámat. Mint szinte mindennek, az én szindrómáimnak is van tudományos magyarázata, és igen, ez is nagyon régről bekódolt emberi védőmechanizmus, mint az előítélet. Amikor az ember a túlélésért küzdött a pusztán, és sok ránéző szempárral találta magát szembe, annak csak egy magyarázata volt: erősebb állatok hada készült éppen felfalni. Nagyon, nagyon nagy baj volt! Ezért kezd el őrülten verni a szív, készít fel a futásra vagy a harcra…. De a konferencia színpadán sem harc, sem futás nincs. Akkor miért? Ez a tudás hasznos volt, de nem elég ahhoz, hogy a fizikális reakciókat leállítsam.
Egyszer egy előadás előtt azt mondogattam magamban, hogy rendben lesz minden…. Rögtön fel is tettem a kérdést magamnak: miért is lesz rendben? És akkor, annyi sok év után, bevillant a gondolat: engem ide azért hívtak, hogy előadjak egy olyan témáról, amiről én sokkal többet tudok, mint ott a többiek. A hallgatóság alig várja, hogy okosakat mondjak és imádnak, szeretnek, felnéznek rám. Miért félek én tőlük és a szituációtól? Azt már értem, hogy ez ősi reakció, de miért nem tudok ezen túllépni? És akkor hirtelen megtaláltam a mantrám: „Jó vagyok! Én vagyok a téma szakembere, itt biztonságban vagyok, ezek a szempárok azért néznek rám, hogy tanuljanak tőlem, nem azért, hogy megegyenek.”
Mint olyan sok helyzetben, a magam szeretete, elfogadása és az kellett a sikerhez, hogy végre higgyek magamban.