A ’70-es években járunk Vácott, ahol Bogányi Tibor zenetanár élt és tanított. Elhatározta, hogy 15-17 éves fiúkból kórust szervez a lányok mellé. Több iskolából próbálta összehozni a szükséges létszámot, de így is nehezen ment. Még azok is tartózkodóan fogadták az ötletét, akik szerették a zenét, jó hangjuk volt, de az idő tájt nem volt „menő” beszállni egy ilyen formációba. Aztán összejött a csapat, a zabolátlan tinédzserek lassan beadták a derekukat.
Az alapítást és a zenei együttessé válást követően benevezte a kórust egy belgiumi rangos versenyre. Jó volt utazni, s nem bántuk, ha énekelni is kell. Két kategóriában is elsők lettünk, ’summa cum laude’ minősítéssel. Az eredményhirdetés utáni estén Bogányi tanár úr összehívott bennünket. Állt előttünk, hallgatott, hosszan nézett a szemünkbe. Mi már feszengtünk, amikor végre megszólalt: „Csípjék meg magukat, Messieurs (uraim)! Vegyék már észre, milyen nagyszerű dolgot alkottak! Hogy milyen értékes az eddigi munkájuk!” Beleborzongtunk ezekbe a mondatokba. Az elismerésbe, ami jól is esett, meg zavarban is voltunk tőle. Tényleg ilyen jók lennénk? – hitetlenkedtünk. Kihúztuk magunkat, önérzetesebbek, büszkébbek lettünk. A saját teljesítményünkre. És már boldogan vállaltuk, hirdettük, hogy igen, mi a KÓRUS tagjai vagyunk! A halk, elismerő szavak egy életre agyunkba vésődtek.
Sok évvel később, már vezetőképzéssel foglalkozó trénerként, coach-ként felfigyeltem arra, hogy az értékteremtés mennyire nem tudatosul a cégek kulcspozícióban lévő munkatársaiban. Az újabb és újabb feladatok, célok nem teszik lehetővé az elért eredmények elemzését, a visszatekintést.
A dolgozók járandósága a munkabér és az időnkénti jutalom. Valójában ennél több járna nekik. Valódi értékelés. (És nem csak szép szavak.) Csakhogy mi hajlamosak vagyunk leértékelni az őszinte és megalapozott dicséretet. „Jutalmat kapott, ez azt jelenti, hogy elégedett vagyok vele. Minek ragoznám ezt tovább?” – mondta nemrégiben egy cégvezető.
Vajon mit szólna egy munkatárs, ha ezt hallaná főnökétől: „Csípje meg magát, kedves kolléga! Fantasztikus, amit elért! Vegye észre, milyen fontos, amit csinál! Ön nélkül nem boldogulna a vállalkozásunk!”?
Tanácsadóként több cégvezetőnek javasoltam már, váltson erre a gyakorlatra. Pénzbe nem kerül, de elköteleződést lehet vele teremteni, reális önértékelést és jó közérzetet a munkatársaknál, ami összességében a teljesítményben is meglátszik.
Váltani kellene. A nagy rohanásban időnként megállni, és észrevenni: értéket teremtünk. Növekedési célokat hajszolunk…. Nincs idő visszatekinteni, a sikert vagy a kudarcot értékelve elmerengeni. Pedig így sajátíthatnánk el azt a bölcsességet, amely a jövőhöz már nélkülözhetetlen.