
Én azt vallom, hogy az üzleti siker legalább ötven százalékban azon múlik mer-e kockáztatni az ember. Hát, én mindig mertem, a családom azt gondolta, hogy én nem is üzletember vagyok, hanem hazárdőr, és ezt időről-időre a szememre is vetette. De hát, az óvatosság, a féltés az ő igazságuk volt, az enyém meg, az, kockázat nélkül nincs nagy üzlet. Ha nem így gondolkodtam volna, akkor Hungeritet sem sikerült volna megszerezni. 1970-től 2018-ig egész életem ehhez a szentesi baromfifeldolgozó vállalathoz kötődik. Mérnökként kezdtem, középvezetőként folytattam, aztán előbb kisebbségi, majd többségi, végül kizárólagos tulajdonosa lettem a Hungeritnek, miközben lépésről lépésre több tízmilliárd forintos árbevételű nagyvállalatot csináltam belőle.
1989-et írtunk, lehetőség nyílott a privatizációra, ám a cég felső vezetéséből senki nem mert erre vállalkozni. Én viszont, úgy gondoltam, hogy meg kell ragadni a lehetőséget, bele kell vágni a privatizációba. A bökkenőt csak az jelentette, hogy éppen akkor költöztünk új lakásba, és gyakorlatilag, egyetlen fillérem sem volt. Éppen ezért, a feleségemnek nem is mondtam meg, hogy mit forgatok a fejemben, és hogyan akarom a terveimet kivitelezni. Több pénzintézetnél is kopogtattam hitelért, de sehol jártam sikerrel, mert nem láttak garanciát a törlesztésre. Végül, mégis egy bank vezetői segítettek. A pénzintézeti finanszírozást ugyan, a banki szabályozásból adódó kötöttségek miatt ők sem tudták vállalni, de saját kockázatukra hajlandóak voltak nekem kölcsönözni. Megkérték a bizalom árát, gyakorlatilag, uzsorakamatot vettem a nyakamba. Azt kellett aláírnom, hogy a felvett tíz millió helyett másfél éven belül 18-at fizetek vissza. Ez valóban nagyon kockázatos lépés volt, de erősen bíztam benne, hogy képes leszek szerződés szerint teljesíteni. Természetesen, nem a vak véletlenre alapoztam: ismertem a portékát, amit meg akartam venni, tisztában voltam teljesítőképességével, potenciáljával.
Jól kalkuláltam, 1991-ben nagyon jó évet zártunk, 91 millió forint nyereségünk volt, amit egy fillérig ki is fizettük a részvényeseknek osztalékként. Én is megkaptam a 20 százalékos részvénycsomagom után annyit, amiből időben törleszteni tudtam az uzsorakölcsönömet. Később folyamatosan felvásároltam az eladóvá vált részvényeket, mígnem a cég kizárólagos tulajdonosa lettem. Ez azt követően történt, hogy a német és olasz üzlettársak kiöregedtek, az utódok pedig, nem kívántak baromfifeldolgozással foglalkozni. Az utolsó hatszázaléknyi tulajdonrészt 2017 októberében vettem meg. Ezek után igen sok mindenkit meglepett, hogy 2018 tavaszán mégis megváltam a hosszú évtizedek munkájával felépített Hungerittől. Pedig, a magyarázat egyszerű: volt az a pénz, amiért ezt még én is megléptem Az összeg természetesen, titkos.