Három-négy éve édesanyámmal együtt vezettük a céget. Fokozatosan egyre több feladat hárult rám, készültünk a teljes váltásra. Erre idén február 17-én került sor. Egész napos menedzser értekezletet tartottunk, ahol a jelenlévő 32 vezetőtársnak bejelentettük: vége a kettős irányításnak, innentől kezdve én irányítok. Mindkettőnk számára fontos és jelentőségteljes pillanat volt ez. Nagy lehetőség, és nagy felelősség. Megmutathatom, mire vagyok képe. Egyedül.
Megmutattam. Március 17-én az összes egységünket bezártam. A Michelin-csillagos Onyx éttermet március 14-én, a Gerbeaud és az Émile három nap múlva jutott hasonló sorsra. Nem kis teljesítmény, ugye? Az ironikus megfogalmazás mögött nagy keserűség húzódik: a korona vírus minden előzetes tervet keresztülhúzott. A váltás után egy hónnappal válságüzemmódba kellett kapcsolnom. Nem erre készültem.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hirtelen ránk szakadó bajra egyedüli döntéshozóként nagyon gyorsan tudtam reagálni. Három-négy hétig alig aludtam, csak döntöttem, intézkedtem, átszerveztem, csökkentettem… Nem voltam fáradt, hajtott, vitt előre a „meg kell oldanom” adrenalin-löket. Tudtam, én nem hagyhatom el magam, hogy az elbizonytalanodó munkatársak erőt tudjanak meríteni az én hitemből, tartásomból.
Úgy éreztem, hirtelen kerültem a mélyvízbe, ahol kiderült, tényleg tudok úszni. Nem is akárhogyan! Éreztem a nagy terhet, de azt is, hogy elbírom. 16 éves korom óta itt vagyok, az elmúlt 20 év alatt sok mindent megtanultam. Június végéig az árbevételünk nem érte el a tavalyi 25 százalékát. A létszámot a felére csökkentettük. Minden folyamatot átvilágítottam, újra gondoltam. Nem egyedül. Bár a gyors döntésekben egyedül voltam, a folyamatok újragondolásába minden kompetens munkatársat bevontam. Nagy a fülem, minden jó tanácsot meghallok. Ez most egy különleges alkalom, hogy rendezzük a sorokat. Amikor fut a szekér, nem lehet kerekeket cserélni. Most szinte állunk, tehát mindent meg lehet változtatni, amivel a jövőt erősíthetjük.
Ezzel nem azt mondom, hogy idáig minden rossz volt. Dehogy! Csak közben nagyra nőttünk, nagy sebességgel mentünk előre. Bizonyos részeink elkoptak, elavultak, az idő túlhaladt rajtuk. Most minden folyamatot optimalizálunk. Javítjuk a működés hatásfokát, amivel költségeink is csökkennek.
Közben, persze, sajog a lelkem. Sajnálom az elveszített munkatársakat, az idén elmaradó sok-sok vendéget... De optimista vagyok. Van jövőképem, van új álmom. A mostani kemény másfél év – ennyire tesszük a teljes visszatérés időtartamát – a következő évtized sikerét alapozhatja meg. Olyan erőpróba ez, amely nem kiszívja az erőt, hanem még erősebbé tesz. Hiszem, hogy a végén győztesek leszünk.