Két történet, ami alaposan megváltoztatta az életemet.
Az egyetemről kikerülve az Alcoa leányvállalatánál kezdtem a karrierem. A kiválasztási folyamat során, ami legalább 5 fordulós volt, fordulónként rengeteg kérdőívet, tesztet kellett kitöltenem és az interjúsorozatok során mindenféle kérdéseket megválaszolni. Az elején több százan kezdtük a felvételi procedúrát, míg az utolsó fordulóra ketten maradtunk.
A mindent eldöntő beszélgetésre Barcelonába kellett utaznom, ahol az olimpiai negyed elegáns szállodájának tetőteraszán lévő étteremben várt a társaság európai alelnöke. És hogy fogom megtalálni? – kérdeztem, de kiderült, ez a „vakrandi” amolyan talpraesettségi próba.
Az étteremben volt vagy harminc asztal. Ahol többen ültek, azokat eleve kizártam. A „szétcsúszottakat” is, mert egy kemény iparágban nem boldogulna egy puhány ember. Végül két férfi maradt fent a rostán. Végigfuttattam az agyamon az összes sztereotípiát, milyen is egy „tipikus” amerikai vállalatvezető, majd odaléptem az egyikhez. Eltaláltam! Azért választottam őt, mert tetoválás volt a kezén, úgy húsz évvel ezelőtt Európában ez még vezetőként nem volt divat. Akkor még kellett hozzá vagányság, egy pici feltűnési vágy is, hogy valaki ezt bevállalja. Gondoltam, egy amerikai ezt megteheti! (Mint kiderült, ő igazából német-amerikai volt.) Így lettem huszonévesen az Alcoa kelet-közép-európai account menedzsere, 21 országban.
A másik történetem egy repülőgép katasztrófától indult: Párizsból startoltunk, amikor a pilóta felfedezte, hogy ég a gép jobb szárnyának a hajtóműve. Sajnos, én ezt még előbb észrevettem, mert közvetlenül annál az ablaknál ültem. Bejelentette, hogy kényszerleszállást hajt végre. De akkor már az egész hajtómű lángolt, ömlött be a füst.
Biztos voltam benne, hogy meghalunk. De szerencsénk volt. A kényszerleszállás sikerült, mindenki el tudta hagyni a gépet a tűzoltók és a kommandósok segítségével…
A következő néhány évben, ha a repülés került szóba, mindig görcsbe rándult a gyomrom. És nem szálltam gépre. (Ez néhány év alatt elmúlt és már hosszú évek óta újra sokat repülök) Azidőtájt egy nagyvállalat vezérigazgatójának kértek fel. Tetszett az ajánlat, de azonnal jeleztem: számoljanak azzal, hogy én nem repülök. Nevettek, hogy milyen vicces vagyok. A tárgyalások folytatódtak, és én újra szóltam. Akkor se hitték el. Végül már a nagyfőnökkel ültem szemtől szembe. Ismét mondtam: az a feltételem, hogy ne kelljen repülni. Az lehetetlen, mondta ő. Részemről ezzel a beszélgetés véget ért. Ők azonban még egy darabig kerestek az ajánlatukkal. Azokban az években – legnagyobb megdöbbenésükre – ezt nem fogadhattam el. Talán ma sem értik, hogy miért nem.