Barátaim és üzleti partnereim gyakran mondják rám, hogy építő ember vagyok, hiszen sosem elégedtem meg azzal a helyzettel, amiben voltam. Mindig előretekintettem és újabb célokat tűztem magam elé.
Már egész fiatal korom óta – akkor még kevésbé tudatosan – makacsul és kitartóan próbáltam a saját magam és a környezetem életét jobbá tenni. Így a nyolcvanas évek derekán, ahogy lehetőségem adódott, magánvállalkozásba kezdtem. Vettem egy platós UAZ-t és TÜZÉP-es házhoz szállítást vállaltam. Azokban az években a házak, illetve bérházakban lévő lakások fűtési és főzési igényeit szilárd tüzelőanyagokkal elégítették ki. Mindenki megrendelte magának a szenet vagy a brikettet, amit használatig a pincében tárolt. Az akkori politikai enyhülés elsősorban a tüzelőanyag nagykereskedések disztribúciójába engedte be a magánvállalkozásokat. Ez egy klasszikus Business to Consumer üzleti modell volt, magyarul ki kellett szállítani a szenet a fogyasztóknak.
Egyik első utam alkalmával három mázsa szenet kellett leszállítanom egy bérházban élő idős néninek. Elkezdtem behordani a zsákokat, majd amikor körülbelül a felénél jártam, a néni megállított, hogy fizetni szeretne. Először értetlenül néztem rá, hiszen a leszállítandó mennyiség egy része még a teherautó platóján volt. Ezt közöltem is vele, mire ő nézett rám értetlenül és meglepve. Elmondta, hogy ő mindig három mázsa szenet vett, de ezek szerint annak egy jó része mindig a teherautó platóján maradt. Kivittem az UAZ-hoz és megmutattam neki, hogy mennyit kell még behordani ahhoz, hogy pontosan annyi kerüljön a pincébe, amit kifizetett. Behordtam neki a maradékot is, majd a sűrűn hálálkodó nénitől elbúcsúztam.
Ez a jelenet a következő útjaim során jó párszor megismétlődött. Akkor már nem néztem értetlenül, csak hagytam, hogy a vevők maguk jöjjenek rá arra, hogy addig folyamatosan át voltak verve. Ezzel megmutattam azt is, hogy ezt a munkát lehet korrektül is végezni.
Ez a tapasztalat végigkísérte egész életemet. A nyolcvanas évek kifordult világában, majd a kilencvenes évek vadkapitalizmusát követő konszolidáltabb évek piaci zűrzavarában számtalanszor találkoztam hasonló „nénikkel”, akiknek mindig odaadtam a nekik járó „brikettet”. Még akkor is, ha láttam, hogy körülöttem nem ez a divat. Sokszor tűnhettem régimódinak vagy elavultnak, de ebből az elvemből soha nem engedtem, pedig sokan, sokszor láttak el jótanácsokkal, hogy mit és hogyan kellene változtatnom ezen az elven.
Nem változtattam. És talán most már elmondhatom, hogy az élet engem igazolt. Azt az UAZ-t később le tudtam cserélni egy RÁBA-ra, utána egy nyugati márkára, majd letettem annak a cégcsoportnak az alapjait, amely napjainkra piacvezető vállalkozássá nőtte ki magát...