Egy nemzetközi multinál négy alkalommal éltem meg a tulajdonosváltást. Kb. 4 évente adták-vették az agrárüzletágat, velünk együtt. Amíg az egyik tulajdonos a koncentrációban látta a lehetőséget, addig a másik a specializációban. Épültünk, mint Kőmíves Kelemen vára. Építés, omlás. Egy dolgot tudtunk mindig biztosan: valami változni fog.
Az Eisberg családi tulajdonú időszakában hét gyönyörű évet töltöttem el. Nagy volt az önállóság, a 2 tulajdonos csak a lényeges döntéseknél került elő: az éves büdzsé, beruházások esetében ott voltak a fedélzeten. Érthetően. Az ő zsebükre ment a játék. Így közvetlen kapcsolatunk volt Fredyvel és Isyvel, két kemény, de szerethető, különleges emberrel. Egyik beruházási megbeszélés így kezdődött: „Hey, guys, a pénznek legjobb helye az én zsebemben van. Ha innen el akarjátok vinni, győzzetek meg!” Bírtam ezt a stílust, és a szükséges beruházásokat végül mindig meg tudtuk valósítani. Fejlődött a cég. A lényegre koncentráltunk, „no bullshit”.
Az utolsó évben a nagyobb beruházások elmaradtak, habár voltak ötletek robotizációra és épületbővítésre is. Isy lelkes volt: „Na, ez mind tök jó, csak képzeljük el ugyanezt egy napelemmel a tetején!” Valamiért azonban nem jött a végső jóváhagyás, viszont érkezett a hirtelen ukáz: minden ügyvezető menjen azonnal Svájcba!
Nem volt nehéz kitalálni, mi készül. Isy bejelentette, hogy a következő időszakban lesz több látogatónk, mutassuk meg nekik az üzemet. Kérdeztem, mit mondjunk a kollegáknak, kik ők? „Mondjátok, hogy a barátaim” – felelte. Értetlenkedtem, hogy ezt pontosan hogyan képzeli: adjam át a „barátainak” az adatokat a pénzügyi igazgató tudta nélkül? Elfogadta, hogy őt bevonhatom, de mást nem. Teljes titoktartást kér.
Nekem csak járt az agyam, hogy ez így nem fog működni. Végül kiküldtem egy mailt a teljes csapatnak: jó hírem van, jönnek potenciális befektetők (azt nem írtam, hogy eladják a céget), mutassuk meg, hogy érdemes ide invesztálniuk. Kb.3 perc múlva Isy üvöltött velem a telefonban: „What the f…are you doing?? I told you…” Mondtam, hogy valami félreértés lehet. Nem említettem cégeladást, csak azt, hogy igyekeznek befektetőket bevonni.
Utólag bevallva, az akció nem volt teljesen korrekt részemről, de tudtam, meggyőzni nem lehet, és azt is tudtam, hogy szüksége van rám a cég eladásánál. Amikor jött a mostani tulajdonos, a Bell vezetője, büszkén mutatott be: „Ő Zoltán, Mr.Eisberg!”
Jól döntöttem. Nem hazudtam a vezetőtársaimnak. Ők a mai napig velem vannak, Isy meg már sehol. Illetve nem sehol: amikor hallott a betegségemről, elsők között hívott Spanyolországból, hogy tud-e segíteni. Tudom, mindig számíthatunk rá, egymásra.
Széllel szemben is lehet? Nemcsak lehet, kell is!