Az Egis Gyógyszergyár a kétezres évek elején valamennyi kelet-európai leányvállalatánál lecserélte a magyar igazgatókat helyiekre, így 2001-ben hazajöttem Prágából. Amikor egy hét tagú baráti társaságban felvetődött, hogy vegyük meg a felszámolás alatt álló Diósgyőri Gépgyárat, azaz a DIGÉP-et, én is beszálltam. Mindig is volt bennem vállalkozói hajlam, ez jó próbának ígérkezett. Olyannyira komolyan gondoltam ezt, hogy az ötletadó barátommal 51 százalékos többséggel rendelkeztünk a cégben. Az eladó a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő volt, a megvásárolt cég Diósgyőri Ipari Park Kft. néven futott.
A vállalat rengeteg problémával küzdött, a tőkehiány látszott a legnagyobbnak, de az öreg géppark is nyomasztó volt. Mindenre számítottunk, de arra nem, hogy mégsem ezek a bajok, hanem a szakképzett munkaerő hiánya okozza a legtöbb fejfájást. A főleg exportra menő gyártáshoz szakmunkásokra volt szükség, de ilyeneket Miskolcon és a környéken nem találtunk, pedig ez a térség akkoriban a magyar gépgyártás egyik fellegvára volt. A rendszerváltás után azonban azok a miskolci szakképző iskolák, amelyek korábban ontották az esztergályosokat, marósokat, hegesztőket, vagy bezártak, vagy profilt váltottak. Így megszűnt a szakember-utánpótlás. Ez pedig veszélybe sodorta a működést.
Szerencsére eszembe jutott, hogy Marosvásárhelyen él egy építőipari vállalkozó ismerősöm, akinek egész Erdélyben jó kapcsolatai voltak. Létrehoztunk Marosvásárhelyen egy munkaerő-közvetítő céget, hogy a DIGÉP-hez, azaz saját magunknak toborozzunk szakembereket. Sikerült is magyar és román esztergályosokat, fúrósokat, marósokat, és a leginkább hiányzó horizontosokat felvenni. (A DIGÉP-nél több Horizont, azaz óriás fúró-maró megmunkáló működött.)
A munkásokat el tudtuk helyezni, mivel a gyárban sok kihasználatlan irodaépület állt. Egyik emeleten lakószobákat alakítottunk ki, zuhanyozókkal. A fluktuáció így is nagy volt, mivel Marosvásárhelyen nem tudtuk tesztelni a jelentkezőket, a beadott életrajz alapján döntöttünk. Így aztán olyanok is jöttek, akikről nagyon hamar kiderült, hogy vagy szakmailag nem jók, vagy nem bírják a három műszakot, esetleg alkoholisták…
A DIGÉP kaland – amely számomra 2007-ig tartott – tanulságát le kellett vonnom: bár mindent meg lehet tanulni, a suszter maradjon a kaptafánál. Én gyógyszerész vagyok, ehhez értek. A gépgyártáshoz nem. A DIGÉP-nél az ügyvezetés mellett az exporttal is foglalkoztam, s minden külföldi tárgyalásnál velem jött egy mérnök, aki a műszaki kérdésekben segített. Hiába, kellett az áruismeret… De legalább megtanultam vezetni egy közepesen nagy céget… Ezt a tudást a budaörsi, nagy forgalmú gyógyszertárunkban ma is kamatoztatom. Ez a nekem való terep.