Több mint tíz éve történt. Akkor is válság volt, akárcsak most. Négy évvel korábban kezdtem el dolgozni a Sigmánál, egy svéd mérnöki szolgáltató vállalatcsoport magyar leányvállalatánál. Még csak néhány hónap telt el az ügyvezetői kinevezésem óta, és gyorsan rám zúdultak a gondok…
Kezdődött azzal, hogy az egyik nagy ügyfelünk nem sokkal a válság kitörése előtt jelezte: a jövőben házon belül végzi az addig hozzánk kiszervezett műszaki tartalomfejlesztést. Ez a megrendelő volt a legnagyobb partnerünk, bevételünk meghatározó része tőle származott. Ki kellett találnunk, mivel pótoljuk az így kieső tetemes bevételt.
Még javában e lemondás letargiájában voltunk, amikor kiderült, a mi mini válságunk semmi ahhoz képest, ami 2008 őszén a világban elkezdődött. Ami az éve elején még csak komoly megrázkódtatásnak tűnt, őszre a létünket fenyegető hatalmas krízissé érett. Két telephelyen dolgoztunk akkoriban, az egyiket nem lehetett megmenteni. De nemcsak mi voltunk bajban: a svéd anyavállalatnak akkor több európai országban voltak központjai, ezek egymás után dobták be a törölközőt. 2008 végére az európai irodákból már csak mi maradtunk talpon, és a mi napjaink is meg voltak számlálva…
Eljött a 2009-es büdzsékészítés ideje, megkaptam én is a sarokszámokat. Éreztem, hogy a hagyományos válságkezelési módszerekkel nem tudunk talpra állni, valami merőben másra lesz szükség.
Merész húzásra szántam el magam… Ha akkor a főnökeim arra kértek volna, indokoljam, miből fogom a tervezett vakmerő lépést finanszírozni, nagy bajban lettem volna. A miértre még volt válaszom, a mibőlre már kevésbé. De nem volt más választásom: tudtam, nagy a baj, és csak magunkra számíthatunk. Ezért a megmaradó csapat kulcsembereinek átlag feletti béremelést adtam. Nem volt sok választásom: csak abban bízhattam, hogy ezzel beindul a túlélési ösztönünk, ami olyan energiákat szabadít fel bennünk, amivel képesek leszünk a fordulatra.
Akkoriban a vállalatok többsége létszámot csökkentett és megnyirbálta a juttatásokat. A Sigmás kollégák egy része viszont arról beszélt, hogy ők a világválság és az elbocsátások ellenére is béremelést kaptak. És bekövetkezett, amire számítottam, vagy inkább titkon reméltem: a megmaradt kollégák is foggal-körömmel küzdöttek minden új ügyfélért. A beszűkülő piacról hamar új megrendeléseket szereztünk, amiből először megugró árbevételünk, majd hamarosan tisztes nyereségünk is lett.
Kijöttünk a gödörből, a túlélésünk többé már nem volt kérdés. Hamar növekedési pályára álltunk, és tíz éve alatt megtízszereződött az árbevételünk. Bő tíz éve a kollégáimmal kisebb csodát tettünk, és egy életre megtanultuk, hogy néha nagyon is megéri szembe menni a trendekkel…