Huszonöt éves voltam, és imádtam a munkámat. Angolt tanítottam, szinte éjjel nappal. Sok egyetemet végzett diákot segítettem a nyelvvizsgához, s így a diplomához. És rengeteg idősebb tanítványom volt, akik „jobb későn, mint soha” alapon nyelvet kezdtek tanulni. Szerettek engem, én meg a tanítást. Mindent elvállaltam, nem tudtam nemet mondani. Szinte már nem is volt szabadidőm.
Egyik reggel aztán úgy ébredtem, hogy elegem van mindenből. Én ezt nem csinálom tovább. Besokalltam. Elképzelésem se volt, hogy mit akarok, csak azt tudtam, hogy mit nem. Bátyám ekkoriban külföldön dolgozott a fuvarozás szakmában, ő tanácsolta, hogy alapítsak vállalkozást nemzetközi fuvarszervezésre. Arra igény van, én meg tudok nyelveket. Ha akkor azt mondja, alapítsak kuplerájt, talán még azt is megteszem, csakhogy továbblépjek. Szerencsére, nem ezt ajánlotta. Röviden vázolta a szakma lényegét, és ezzel pályára állított. Egy fuvarszervező vállalathoz kell fuvarozási eszköz is, ezért indulásként vettünk rögtön egy kamiont. Azt se tudtam, hogyan válasszuk ki, amit ajánlottak, azt vettük meg. Szerencsére, profi sofőrünk lett, aki értette a dolgát, így aztán kamion-ügyben rá hagyatkoztam.
Szép lassan megtanultam a szakmát. Mindent saját tapasztalatból, többször saját káromon. Sokszor nem vettek komolyan, velem nem, csak a főnömmel akartak tárgyalni. Nehéz volt elhinni, hogy „egy huszonöt éves csitri” akar beleszólni a „nagyok” dolgába. Aztán mikor nem jött a várt főnök, ímmel-ámmal leereszkedtek hozzám. Nem zavart. Tudtam, csak addig lehetnek lekezelők, amíg bele nem jövök a fuvarszervezésbe. Nagyon igyekeztem.
Hamar felismertem, nem maradhatok egyedül. Kell mellém egy csapat. Olyanokból, akik szakmailag jobbak nálam – ez kezdetben nem volt nehéz –, de emberileg is rendben vannak. Ez utóbbi a fontosabb. Én olyan kisvállalatot képzeltem el, ahol családias a légkör, ahol egyéni igényekre szabhatjuk a munkát, cserébe viszont nagy lojalitást, támogatást kapok. Sikerült! Ma már 20 alkalmazottal, 16 kamionnal dolgozunk, s az árbevételünk is meghaladja az egymilliárdot. Ha nincs ez az összetartó társaság, a 2009-es válságot nem éljük túl… Most, a koronavírus járvány közepén erőt jelent, hogy össze tudunk kapaszkodni…
Megalakulásunk hetedi évében testvérem hazatért külföldről. Óriásit lendített a cégen. Hozta a külföldi tudást, tapasztalatot, az ottani normákat. Ő lett a „külügyminiszter”, vagyis a külső tárgyalásokat ő intézte, én meg „belügyminiszterként” dolgoztam tovább. Végre megoszthattuk az irányítást. Ő megálmodja a jövőt, én megvalósítom. Székelyek vagyunk. Amit mi a fejünkbe veszünk, abból nem engedünk. Enélkül nem érte volna meg 15 születésnapját cégünk. Tavaly ünnepeltük.