Jelenlegi hely

Magad uram, ha…

Kovács Barbara, a Józsefvárosi Gazdálkodási Központ Zrt. volt igazgatósági elnöke
Kovács Barbara, 365 üzleti történet
„Bár nehézkesen indult, a végére egy motivált, érdeklődő társaság ült velem szemben. Mindenki úgy távozott, jó, hogy lesz folytatása.”

 

 

Nemrégiben egy kerületi vagyonholding élére kerültem. Azt gondoltam, hogy a szervezet átalakítása az elsődleges és ehhez szükséges az új munkaerő megtalálása is. Ezért elkezdtem részt venni az interjúkon, előtte csak a közvetlen csapatom kiválasztásánál voltam jelen.

Lehangolóak voltak az interjúk! Nem a tudást, a tapasztalatot hiányoltam, hanem a motivációt, az érdeklődést. Hogy felcsillanjon a jelentkezők szeme, hogy igen, ehhez lenne kedvük… Sajnos csak közömbös, fásult fiatalokkal találkoztam. Talán ők sem erre számítottak? Nem derült ki, nem mondták el… Én azonban csalódott voltam. Szerettem volna tudni, általános-e ez a kép, vagy csak nekünk jutott ilyen tapasztalat? Régóta foglalkoztatott az is, hogy milyen jó lenne egyetemen tanítani… Az egyik interjú közben meg is fogalmazódott bennem a döntés, tanítanom kell! A nulladik pontnál kell megnéznem a diákokat, azokat, akik később a munkaerőpiacon hozzám is kerülhetnek.

Az első óra előtt tele voltam izgalommal és érdeklődéssel. Bár arra készítettek fel a tanárismerőseim, hogy én ott fogok állni, a szívemet kitéve magyarázok, és majd velem szemben ül egy, a telefonját nyomkodó tömeg… Nem így történt. Meséltem, sztoriztam a munkámról, gyakorlatokat próbáltunk. És bár nehézkesen indult a közös munka, a végére mégis egy motivált, érdeklődő társaság ült velem szemben. Mindenki úgy távozott, jó, hogy lesz folytatása... Az órákon én is feltöltődőm, s látom, ezek a fiatalok nem is olyanok… Ha mégis, annak mi, felnőttek is okai vagyunk. Úgy érzem, érdemes mindent beleadnom, hiszen a jövő munkavállalóit képzem, és ez biztosan megtérülő befektetés, nekem pedig motiváló hobbi.

A „magad uram” mentalitást egyébként is a sajátomnak érzem. Legutóbb például egy komplett irodabútor összeszerelésénél... Egy óriási esőtől befolyt az irodámba a víz, minden elázott, ki kellett cserélni mindent. A munkaidő befejezése előtt 50 perccel hozták az új bútorokat. Megkértem a karbantartókat, szereljék gyorsan össze. Most? Mindjárt itt a munkaidő vége! – hárították a feladatot. Így nem maradt más, mint hogy „magad uram...” alapon szóltam kolléganőmnek, segítsen. Átöltöztünk – szerencsére az irodában tartunk váltóruhát, gyakran sportolunk együtt –, és nekiálltunk. A kollégák meg talán kárörömre készültek.

De készen lettünk időben. Elégedettek, jókedvűek voltunk.  Megcsináltuk! A karbantartók utána hetekig kerültek bennünket. Kínos volt ez a közjáték. Nekik különösen. Azóta is meggyőződésem: ha valaki motivált, mindent meg tud oldani. Ha nem, semmi nem fog sikerülni.