Mindenki mindennel foglalkozott 1991-ben. Mi is árultunk ipari hústechnológiát a magyar húsiparnak, és ajándéktárgyakat a bankoknak és biztosítóknak. Kezdtük megtapasztalni a kapitalizmust, és már tudtuk, amit korábban csak sejtettünk, hogy a „meggymagos” nem volt gazember, csak türelmetlen. Pár évet tévedett.

Egyszer megkeresés érkezett, hogy tudnánk-e 4+4 színes műbél felülnyomó gépet szállítani. (A műbél az a színes fóliatömlő, amiben a párizsi és társai rúdban vannak.)  Mi ne tudnánk?  Ebben profik vagyunk, válaszoltuk azonnal. Abban az időben az ember nem mondott nemet semmire, mindenki mindenhez értett – mondjuk ez mostanában ismét így van –, így mi is értettünk a nyomdagépekhez. Egy ilyen gép azon kívül, hogy már akkor sem volt olcsó – mai ára körülbelül háromszáz millió forint –, súlya, terjedelme sem kicsi: egy-egy nyomó henger kb. 1 tonna és 4-5 méter hosszú. Ma már tudom, akkor azonban mindezt nem tudtam. De ki utasított volna vissza abban az időben egy ilyen megrendelést, előre fizetéssel? A kamatok valahol 35 százalék körül jártak évente, így majdnem annyit kerestünk az előleg néhány hónapos folyamatos lekötésével, mint az előre kalkulált néhány százalékos bizományosi díjjal.

Legnagyobb megelégedésünkre és meglepetésünkre, a gép határidőre elkészült. A 20 százalékos előlegen felül fizetni csak a beüzemelést követően kellett, amit a fent részletezett okok miatt nagyon nem siettettünk.

Egyszer azonban eljött az üzembe helyezés pillanata. A német szerelők mellett mi csak segédmunkások voltunk, de ebben az esetben az sem volt semmi. A feladat ugyanis az volt, hogy a 4- 5 méteres nyomó hengereket 4 méter magasra emeljük. Egyesével, összesen 8 darabot. Ezt a nálunk fejlettebb országokban úgy csinálták, hogy a gyári szerelők időre rendeltek egy darut, hogy az legyen, mondjuk következő hét szerdáján 10 óra 30 perckor a beemelés helyszínén.

Ma már talán hihetetlen, de akkor ez itt nem volt lehetséges. Egyszerűen nem volt olyan bérelhető emelő eszköz, amely a megfelelő magasságba ilyen súlyú gépelemeket zárt térben fel tudott volna emelni. De nem azért voltunk a szocializmusban műszaki emberek, akik gyakorlatilag szerszám nélkül javítottuk a gépeket, hogy ezt ne oldjuk meg!

Volt a telephelyen 4 db elektromos targonca. Kettőt-kettőt egymásnak háttal összekötöttünk, hogy meglegyen a megfelelő ellensúly, és a tengelyeket a két végén egy-egy „szerelvénnyel” megfogva, párhuzamosan mozgatva beemeltük a helyére. 4 méter magasra, milliméterre pontosan. Egy sem esett le. Ami leesett, az a német szerelők álla volt. Ilyet ők még nem láttak.

Huszonhét év telt el azóta. Ma már nem vállalnám ezt a munkát. Szerencsére, nem is kell. De gyakran eszembe jut.