Jelenlegi hely

Kényszerhelyzetben dönteni

Dr. Büttner Tamás, a Büttner és Társai Szerszámelemgyártó és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója
Büttner Tamás, 365 üzleti történet
„Újra válaszút előtt álltunk. Ausztriában felszámoló vette át az ügyek irányítását, neki meg volt kötve a keze, mit milyen áron adhat el.”

 

Cégünk 25 éves történetében kétszer is volt külföldi tulajdonostársunk. Jó volt, hasznos volt. Mégis, ha visszagondolok, furcsa érzésem van. Pedig most is úgy látom, nem csináltuk rosszul.

Amint lehetett, saját vállalkozást alapítottam a rendszerváltás után, három társammal. 1992-ben jött el ennek az ideje. Pénzünk, tőkénk akkor se volt sok, de addigra végiggondoltuk, mit is akarunk csinálni, mihez van tudásunk, kapcsolatrendszerünk. Korábban dolgoztam a német piacon, az ismeretség a rendszerváltás után is megmaradt. Kezdetben szerszámacélokkal kereskedtünk, sokat vásároltunk az egyik német cégtől. Lassan átálltunk a termelésre, elkezdtünk szerszámlapokat gyártani, külföldre is. Jól jött hát a német kapcsolat. Neki is a magyar szállító.

Egymásra találtunk. A német fél felajánlotta, tulajdonosként is beszállna a vállalatba. Mi, magyar alapítók úgy ítéltük meg, előnyös lehet ez nekünk is, egyrészt tőkét kapunk, amivel továbbfejlődhetünk, másrészt a német jelenlétünk is erősödhet egy „echte” némettel. Kb. 10 évig volt velünk, s elmondhatom, sokat tanultunk tőle. Ő meg elmondhatja, hogy sokat keresett rajtunk/velünk. A befektetett tőke ötvenszeresét, vagy talán százszorosát kapta vissza. Az üzletrészét egy osztrák kereskedő vette meg. Mi is gondolkodtunk rajta, de beláttuk: nincs esélyünk. Nincs szabad tőkénk, minden pénzünket visszaforgattuk a vállalatba, hogy fejleszteni, fejlődni tudjunk. Ez sikerült.

Az osztrák partnerrel is jól együttműködtünk, nem volt komolyabb vitánk. Igaz, arra mindig vigyáztunk, hogy a mi tulajdoni arányunk soha ne menjen 60 százalék alá, tehát meghatározó szerepünk maradt az irányításban. Egészen a 2008-2009-es válságig rendben mentek a dolgok. Ám akkor az osztrák partner csődbe ment. Acél- és vasáruval kereskedett, óriási volumenben, a beruházások leállásával ezek forgalma visszazuhant.

Újra válaszút előtt álltunk. Ausztriában felszámoló vette át az ügyek irányítását, neki meg volt kötve a keze, mit milyen áron adhat el. Kényszerhelyzetbe kerültünk. Attól féltünk, ellenséges „bevásárlás” áldozatai lehetünk, azaz valamelyik konkurensünk kaparinthatja meg ezt a tulajdonrészt.

Gondolkodtunk, mi legyen. S most arra a következtetésre jutottunk, ha nincs is pénzünk, vissza kell vásárolni a tulajdonrészt. Saját jövőnk, a vállalat jövője érdekében. Az ár magas volt, a vállalatot a válság ellenére is sokra értékelték. Minden lényeges üzleti mutatónk jó volt, tehát jól dolgoztunk.

Hitelt vettünk fel, 10 évre. Négy még hátravan. Nyögjük a terheket. Megérte? Igen. Kellett nekünk a külföldi tulajdonos? Igen. Hát így jutottunk el ismét magyar tulajdonból magyarba. Vagy cseberből vederbe?