1987-ben indult a kettős bankrendszer Magyarországon – először a keleti blokkon belül. A korábbi Állami Fejlesztési Bankot szétszedték, a mi részlegünk január 1-ével átkerült a Budapest Bankba – ekkor csatlakoztam a csapathoz. Sorra alakultak a specializált kisebb pénzintézetek is. Egyike lehettem az új típusú bankrendszer első alkalmazottainak. De azért még bőven „elvtársaztuk” egymást.
A Budapest Banktól 1988 őszén kiküldtek tanulni, és „akklimatizálódni” Bécsbe, a CA Központba. A Creditanstalt tekintélyt sugárzó, klasszikus banképülete a Schottengassén van, közel a bécsi tőzsdéhez. Oda jártam ki Trabanttal. Első feleségem éppen várandós volt, ezért a hétvégéket otthon töltöttem: péntek este jöttem, hétfőn hajnalban mentem vissza. Normális esetben villamosoztam Bécsben, ám hétfőn kora reggel még találtam helyet a bank közelében. Így a Trabantommal elegánsan beálltam a BMW-k és Mercédeszek közé.
Ez volt a híres-hírhedt Gorenje korszak. A késő Kádár kor egyik engedménye volt, hogy már nem csak háromévente egyszer utazhattunk nyugatra, hanem gyakorlatilag akárhányszor. Csak rendelkeznünk kellett a megfelelő mennyiségű valutával hivatalos forrásból – ezt persze a nagy többség kijátszotta, a hatalom meg cinkosan elnézte. A vámmentes értékhatár az együtt utazó személyek számával emelkedett. Így gyakori látvány volt, hogy a Wartburgban (Zsiguliban, Moszkvicsban, Skodában vagy, hogy igazi furcsaságot mondjak: Zaporozsecben – ki emlékszik még erre a farmotoros, és a léghűtés hatékonyságának fokozása céljából hatalmas, jellegzetes oldalsó légbeömlőkkel rendelkező igazi szovjet szörnyre) az együtt utazó család még a nagymamát is begyömöszölve, a tömött csomagtér mellett a tetőcsomagtartóra felkötözve egy Gorenje hűtőt szállított. Még nem volt autópálya Bécs és Győr között, Győrtől Tatabányáig fél autópálya – az volt a legfélelmetesebb rész. A jelentősen túlterhelt, és amúgy sem lóerőbajnok autók lassan haladtak, pedig mindenki igyekezett, tülekedett. Rendszeresen óriási sorok álltak a határátkelőnél.
Egy alkalommal kinyújtottam az útlevelet a bajuszos határőrnek, akinek majd kiesett a szájából a cigaretta. Rám nézett, aztán megint az útlevélre, s megkérdezte, ez meg mi? Akkor vettem észre, hogy véletlenül a néhai anyósom útlevelével utaztam. A határőr töprengett, végignézett a hosszú autósoron, nyilván végiggondolta, hogy itt tényleg fatális véletlenről lehet szó, az is nyomhatott valamit a latban, hogy mennyi adminisztrációval jár az neki, ha kiemel a sorból. Így aztán visszadobta az útlevelet a nyitott ablakon át és intett: na, menjen!
Ekkor éreztem meg először igazán, hogy a rendszer már nem húzhatja sokáig. Ez már nem az az éberség… Azt gondoltam: ezeknek annyi!