A rendszerváltás után sok állami vállalatot felszámoltak. Az Ózdi Kohászati Üzemekre is hasonló sors várt. A felszámoló a mi cégünket bízta meg, hogy mérje fel a helyzetet, értékelje a vagyont, és reorganizálja a működést. Amit lehetett, életben kellett tartani. Mi a Rúd és Dróthengerművet (RDH) tartottuk életképesnek, némi átszervezés után.
Amikor odakerültünk, 1992-ben már állt az egész vállalat. Kilátástalannak látszott minden. Az emberek elkeseredettek voltak. Rögtön a munkánk kezdetén meghívtak egy munkás-képviseleti gyűlésre, ahol negyven ember ült, s nézett rám ellenségesen. A szószólójuk egy nagyon harcos, kemény kiállású ember volt, aki még a beszámolóm előtt közölte: én egy senki vagyok, és ahhoz is engedélyt kellett volna kérnem, hogy az üzem területére léphessek. És jól vigyázzak, mert a városban már több ezer embernek nincs munkája, megnézhetem magam, ha… Válaszul elmondtam nekik az RDH újraindításával kapcsolatos elképzeléseinket, az addigi lépéseinket, és türelmet kértem tőlük. Meghallgattak, de érezhetően egy szavamat se hitték el. Bizalmatlanul távoztak.
Az RDH újraindításához pénz is kellett, a pénz megszerzéséhez pedig támogatás a szakpolitikától. Szerencsére éppen a város vendége volt Szabó Iván, akkori ipari miniszter, akinek így személyesen mutathattuk be terveinket. Ő és az ipari főosztály akkori vezetője, Kocsis István minden támogatást megígértek. És meg is adtak. A felújított hengermű újraindítása előtt négy nappal azonban Szabó Iván pénzügyminiszter lett. Utódja, Latorczai János meghívásunkra megjelent az átadáson. Ez fontos volt, mert ez jelenthette a garanciát, hogy a támogatás legalább a kezdeti nehézségek elhárításáig megmarad.
Az újraindítás után újra találkoztam a munkás-képviselettel. Azt ígértem az első, rossz hangulatú megbeszélésen, hogy tájékoztatom őket a folytatásról. Az ajtóban nemzeti szalaggal átkötött nagy, kétkilós friss kenyérrel vártak. Ez a baráti vendégvárás jele volt. Bent, ugyanaz a nagyhangú, erős ember most ezt mondta: ebben az üzemben sok, öltönyös ember járt, de végre valaki jót is tett velük. Én vagyok a kivétel, az első. Jókedvűek voltak, már hittek nekem. Elfogadták, hogy első lépésben csak egy üzemet lehetett újraindítani. Ez is több a semminél, így persze, mindenkinek nem jut munka… De valami mégis élni kezdett.
A reorganizáció záró eseményeként még egy nagy munkásgyűlés is következett. S hogy, hogy nem, újra az „én emberem” szónokolt a munkások nevében: kritikus hangon beszélt a korábbi vezetésről, majd így fejezte be mondókáját: ebben a gyárban csak egy „f…a” gyerek van, az pedig László Tamás. Betartotta, amit ígért.
A hengermű azóta többször gazdát cserélt. De, ami a lényeg: 25 év telt el, és működik. Most is.