Kiskunfélegyházi gyerek vagyok. Sokan tartottak ott libát, a tollértékesítés az egyik nagy bevételi forrást jelentette. Ha ügyesek voltak, egy libát háromszor is megkopaszthattak. Az én kezdeti üzleti modellem is ilyen elv szerint épült fel.
2000 körül láttam, nagyon beindult a fagyasztott péksütemények eladása. Akkor még csak mi árultuk ilyen formában. Rájöttem, a módszert nem tudom levédetni, így ha nem akarom, hogy ellopják az ötletemet, saját hálózatot, vagyis franchise-rendszert kell kiépíteni. Gyorsan kidolgoztuk a részleteket, s bevezettük. Sok volt az érdeklődő, akik azonnal be is akartak szállni az üzletbe. Örültünk, de tőkével is bírni kellett a tempót. Merthogy mi adtuk a kemencét hozzá. Nehéz volt finanszírozni a hirtelen fölpörgő rendszert, látványosan szaporodtak az új partnerek. Erre találtam ki egy jó üzleti modellt. Azt, hogyan lehet „tőkésíteni” a franchise rendszert. De előtte elemeztem, terveztem, hogy a végén kasszírozhassak. Ez is fontos eleme vállalkozói létemnek.
A működéshez a kemencéket nemcsak adtuk, de mi is gyártottuk. Ezeket eladtam a leányvállalatoknak. Úgy húsz százalékos haszonnal. Ez sok kemencénél szép summa volt, amit visszaforgathattunk a hálózatbővítésbe. Második lépésként a kemencéket visszlízingbe vettem a leányvállalatoktól, a lízingdíjból ott is folytatódott az expanzió. Harmadik lépésként a kemencéket óvadék fejében kihelyeztük az újabb franchise partnereknek. Vagyis egy kemencével annyira tudtuk bővíteni a forrásunkat, hogy a folyamatos és a látványos terebélyesedésnek nem volt finanszírozási akadálya.
Persze, nem volt egyszerű az egészet lebonyolítani, kézben tartani, és ügyelni az arányokra. Elvileg nem lehetett baj, de én óvatos duhaj vagyok… Akkoriban 4-5 havonta gyárakat nyitottunk, eljutottunk Szlovákiába, Lengyelországba, Romániába is. Mindenhová a saját kemencét, a saját franchise-rendszert szállítottuk. Amíg tulajdonos voltam, 3500 kemencét gyártottunk. Bár az üzleti döntésekben sokszor vakmerő vagyok, a pénzügyekben inkább konzervatív. Sokféle konstrukciót kínáltak akkoriban – az egészen vad megoldástól a féllegálisig –, de nem mentünk semmi ilyenbe bele. Még a hitelnél is óvatosak maradtunk. Alapelvem volt és maradt, hogy csak 30 százalék lehet nálunk az idegen forrás. Ezzel válságot is túl lehet élni.
Túléltük. És némi megingás után újra erősödtünk. 2015-ben viszont már úgy éreztem, a Fornetti túlnőtt rajtam. És a magyar, meg a környező piacokon is. Ekkor már a háromszoros „libakopasztás” sem segített volna. Nagyobb játéktérre, nagy beruházásokra volt szükség. Eladtam. Egy világcégnek. Ezzel esélyt kapott arra, hogy erős nemzetközi játékos lehessen. Már nélkülem.