Egyik reggel 6 órakor arra ébredtem, hogy milyen jó is lesz a napom. Barkácsáruházba megyek, ahol egy felújítandó lakáshoz szerzek be néhány tárgyat. Akkor már több mint 10 éve ügyvéd voltam, mellette kezdtünk el ingatlanokkal foglalkozni.
Ez a reggeli lelkesedés azért elgondolkodtatott. Előző napokon jogi ügyeket intéztem. Bosszantott, hogy rég befejeződhetett volna az a per, ha kiegyeznek a felek. De nem, mert mindenki győzni akar, így végül a nyertes is veszíteni fog, ha a kapcsolódó költségeket, időt, energiát is számolja. Egy megegyezéssel véget vethettek volna az idegtépő, eldurvuló, értelmetlen jogvitának. Egy ideje már megfigyeltem magamon, hogy nem szeretem az ilyen, „csakazértis nyerni fogok” pereket. Nem vagyok elégedett, ha sok éves huza-vona után a nyertes oldalon lehetek. Annak örülök, ha békét teremthetek, ha elsimíthatok ellentéteket. Mondták, e mentalitással amolyan „anti-ügyvéd” vagyok, hiszen egy “igazi” ügyvéd a végsőkig küzd… Ez nekem nem perspektíva…
Azon a reggelen eldöntöttem: váltani fogok. Már régóta tépelődtünk édesapámmal, mi lesz az általa alapított céggel, ha két gyereke közül egyik sem folytatja a vállalkozást. Én először ki akartam próbálni magam, ehhez szüleimtől minden támogatást megkaptam, melyért örökké hálás leszek. Győrből – ahol talán könnyebb lett volna a pálya – eljöttem és Budapesten alapítottam önálló egzisztenciát. Sikerült. De az ügyvédi munkában már nem leltem örömömet. Az ingatlanüzletet viszont jó kedvvel menedzseltem. Ha ez megy, akkor talán az egyedi gépgyártó vállalkozásban is megtalálhatom a nekem való munkát, gondoltam.
De azért nem kapkodtam el: 2011-ben próbaévet tartottam, azaz a hét egyik felében ügyvédkedtem, a másikban meg a vállalatnál dolgoztam. Nem működött, én űzött vadként rohantam egyik helyről a másikra. Mindkét munka teljes embert kívánt. A vállalatot választottam, 12 éves ügyvédi praxisomat szüneteltetem. Jó csapatba kerültem, a mintegy 80 fős létszám fele mérnök, de a többiek is képzettek, kreatívak. Ám ahol ennyi értelmes ember van, ott a munkahelyi kapcsolatok, a cég irányítása sem egyszerű. Az előttem járó generáció – így édesapám is – a szakmai tudást tartotta a legfontosabbnak, én pedig a hozzáállást, a mentalitást. Ő sokra értékeli az egyéni teljesítményt, én meg a csapat egységét, a csapatjáték összhangját teszem az első helyre. Igaz, a mérnöki tervezésbe nem is tudnék beleszólni…
Ezt a problémát is áthidaltuk: a stratégiai irányítás hozzám került, a napi munka menedzselése pedig egy cégvezető dolga. Édesapám meg a kontroll szerepet tölti be. Minden a helyére került. Sokszor úgy érzem, Isten kegyelme van az életemen… Megadta a szabad döntés lehetőségét. És hozzá egy igazi szövetségest – a feleségemet.