Életem egyik meghatározó és igen tanulságos „üzleti” története a 98 éves nagymamámhoz fűződik. Jól emlékszem, hogy a 2006-os év szőlő és bor szempontjából is egy nagyon szép évjárat volt, ám ebben az időben még nem volt ahhoz elegendő erjesztő tartályom, hogy az összes, általam megtermelt szőlőből bort készítsek. Éppen ezért el kellett volna adnom a szőlőtermésem egy részét, hiszen nem tudtam volna feldolgozni. Kutyaszorítóba kerültem. Elkeseredve meséltem a nagymamámnak, hogy itt van ez a csodálatos évjárat, nekem pedig le kell mondanom a gyümölcsről. Erre ő visszakérdezett, hogy lehet-e tartályt venni. Mondtam, lehet, csak pénz nélkül nehéz… Végül megszánt, és felajánlotta a segítségét, de csak két feltétellel. Az egyik az volt, hogy természetesen később megadom a tartozásomat, a másik kitétele pedig az volt, hogy a bor, amit abban az évben a közösen vásárolt tartályban készítek, a kettőnké, vagyis közös lesz. Mindezt kemény kikötésnek éreztem, de osztottam-szoroztam, és arra a megállapításra jutottam, hogy még mindig jobban járok, mintha fillérekért eladom a termésem. Úgyhogy rábólintottam az ajánlatra.
A nagymamámmal közösen vásárolt hordóban két évig érlelődött a borunk, ami egyébként egy Bikavér volt. Majd egyszer csak elérkezett a palackozás ideje, de még 2008-ban sem állt úgy anyagilag a Bolyki-szőlőbirtok, hogy gond és fejtörés nélkül le tudtam volna palackozni a bort.
Ismét elmentem a nagymamámhoz, hogy közöljem vele, kész a közös borunk. Először nem értette, mit szeretnék ezzel mondani, majd elmagyaráztam neki, hogy jönne a következő munkafolyamat, de szükség lenne hozzá palackra és dugóra… Ebből már sejtette, hogy mit akarok, én pedig nagyon jól tudtam, hogy neki erre megvan a pénze. Ettől függetlenül hajthatatlan volt, hiába győzködtem, hogy a közös borunkat csak úgy tudjuk eladni, ha palackba tesszük.
Nagymamám azzal érvelt, hogy neki kilenc unokája van, ha fölveszi a bankból a pénzét, akkor csak én járok jól, a többi nyolc pedig rosszul. Végül úgy döntött, hogy ha megfizetem a kamatokat, akkor miért is ne segítene… Innentől kezdve minden negyedévben csörgött a telefonom, és hívott a nagymamám, hogy tájékoztasson, mennyi pénzzel és kamattal tartozom neki. Volt olyan karácsonyunk is, amikor én egyszerűen kimaradtam az ajándékozásból. Nagymamám minden unokájának tett egy kis pénzt a borítékba, hozzám pedig boríték nélkül odajött, és a fülembe súgta, hogy egy százast lehúzott a tartozásomból.
Nagymamám természetesen nagyon büszke arra, amit csinálok, és amit elértem. A nyugdíjas klubban büszkén hallgatja, ha mesélik neki, hogy láttak a televízióban, vagy olvastak rólam egy cikket az újságban. De hát egy „bankárnak” keménynek kell lennie…