Jelenlegi hely

Az ifjú titán esete a kiábrándult csapattal

Horváth János, a Magyar Vállalatvezetők Üzleti Közösségének tulajdonos vezérigazgatója
Horváth János, MVÜK, 365 üzleti történet
„Közölte, hogy leinformált engem, maximálisan támogat, de számoljak azzal, hogy ő nem szeret eladni, nem is tud és nem is fog. Meglepődtem, nyeltem egyet, aztán ebben maradtunk..."

 

 

Marketingvezető voltam egy nagybanknál (Citi) sok éven át. Hajtottam, jöttek az eredmények.  Ám mégsem engem dicsértek ezért, hanem a kereskedelmi csapatot (sales). Egy idő után megelégeltem ezt a helyzetet, s jeleztem, váltani szeretnék.

A HR-igazgató több pozíciót is felajánlott, akadt köztük egészen vonzó, jó karriert ígérve. Ám erre egy évig várnom kellett volna.  Volt egy fiókvezetői állás is, akár azonnal. Ez nem tetszett igazán, úgy éreztem, visszalépés lenne a marketingigazgatói posztról. Ambiciózus voltam, sikerorientált. Egész este azon gondolkodtam, mit tegyek. Végül rájöttem, ez egy teljesen önálló munkát ígérő állás, tele nehézségekkel, korábbi kudarccal, vagyis remek lehetőség arra, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Másnap igent mondtam. A Citibank egyik új szerzeménye volt a budapesti Báthory utcai fiók, egy évvel korábban vette meg az ING-től. A központ elégedetlen volt az ottani teljesítménnyel, nem sikerült az új cégstruktúrába integrálni az egységet. Ott lettem főnök.

December 6-án bemutatkoztam a helyszínen. Húsz-harminc ember üveges szemmel, unott arccal meredt rám. Látszott, nem igazán érdekli őket, mit beszél egy sose látott, túl lelkes huszonéves titán.
Elegük volt a változásokból.  A fiókvezető-helyettessel külön tárgyaltam. Közölte, hogy leinformált engem, maximálisan támogat, de számoljak azzal, hogy ő nem szeret eladni, nem is tud és nem is fog. Meglepődtem, nyeltem egyet, aztán ebben maradtunk. A központtól ugyanis teljes szabad kezet kaptam az ottani csapat átalakításához, bárkit elküldhettem, lefokozhattam. Egy ember kivételével. A helyettes tabu volt. Az újév első munkanapján mindenkinek személyre szólóan kiosztottam a tervszámát, és a bónuszrendszert. A helyettesemnek az írtam be, hogy havonta egy új hitelkártyás ügyfelet kell szereznie. Berontott hozzám, kezében lobogtatva a papírt: ez meg mi? – kérdezte, és faképnél hagyott. Három hétig nem szólt hozzám.  Tudtam, ez most erőpróba. A többieket próbáltam megnyerni, felrázni. Ők sem voltak elégedettek. Azt látták, az alapfizetésük kevesebb lett. Nem hittek abban, hogy a bónusszal jól járnak. Azt gondolták, ez egy burkolt fizetéscsökkenés. Én meg bizonygattam, az előző pénz létezik, sőt több is… De teljesíteni kell érte. Nyomott hangulatban telt el a január. Ám szerencsére voltak, akik legalább ellenőrizni kívánták, igazat mondok-e, és dolgoztak. Teljesítettek. A jövedelmük több lett a korábbinál. Ezzel megtört a jég. A csapat mozgásba lendült…

És akkor a helyettesem is benyújtott az ajtón két lapot. Két új hitelkártya-szerződést hozott. Már abban az évben az év fiókja lettünk, a helyettesem az év fiókvezető-helyettese, később két szinttel előrébb lépett. Összejött a csapat.