Egy exkluzív egészségügyi intézménytől különleges szolgáltatásokat várnak a páciensek. De mi számít különlegesnek? – sokat gondolkodtam ezen, s azt kellett látnom, hogy az egyre szaporodó konkurensek hasonlón törik a fejüket.
Aztán történt két olyan esemény, ami megvilágította, mi az, ami igazán fontos az egyébként színvonalas szolgáltatás mellett:
Néhány éve egy idő hölgy december 23-án keresett meg minket telefonon, hogy rosszul érzi magát. Azonnal fogadtuk. Az orvosaink alaposan kivizsgálták, de nem találtak semmi rendellenességet. A hölgy azonban továbbra is állította, valami nincs rendben nála. Ezért bent tartottuk egy éjszakára. Majd még egyre, és még egyre. Ekkor már megkezdődtek karácsonyi ünnepek is, és ő volt az egyedüli páciensünk, de megszerveztük az ellátását. Talán érthető, ha kollégáim nem lelkesedtek, hogy az ünnepek alatt is dolgozniuk kellett. Aztán karácsony elteltével a hölgy távozott. Húsvétkor, pont az ünnepek előtt ismét jelentkezett, ugyanazokkal a panaszokkal, és a következő karácsony előtt ismét. Ekkor esett le a tantusz, illetve addigra alaposan megismertük a nénit is: egyedül érezte magát, félt az ünnepek alatt. Ezt megértve, kollégáink önként jelentkeztek az ügyeleti munkára…
Aztán egyszer csak azt vettük észre: a néni elmaradt. Szomorú gondolat hasított belénk: ez bajt jelenthet… Úgy éreztük, egy családtagunk ment el…
A másik történet ennél személyesebb: az én térdemről van szó. Korábban is sokszor fájt, gyakran voltam orvosnál emiatt, a műtét elkerülhetetlenné vált. De hol legyen? A korábbi orvosomnál végeztessem el, vagy az általam irányított kórházban? Úgy éreztem, nem mehetek máshová, az furán venné ki magát… Bár az se könnyű, ha az intézet vezetőjeként fekszem a műtőben, a kollégáim keze alatt. Tudtam, kivételes kezelésben lesz részem, mindenki nagyon fog igyekezni… Mert mégiscsak a főnök fekszik a kés alá. Az is nyilvánvaló volt, hiába vagyok én a beteg, azért nem fogok kibújni a bőrömből, mindent nagyító alatt figyelek majd. Ettől tartottam én is, meg szerintem a munkatársaim is…
Szerencsére (?) a műtéttől való félelem annyira lefoglalt, hogy semmi másra nem tudtam figyelni.. Nem is volt rá szükség, mivel minden úgy ment, mint a karikacsapás. Még saját lábon sétáltam a műtőbe, ott kaptam meg az altatót… És az altatóorvos megnyugtató érintését is: Petra, minden rendben lesz! Ez a mozdulat ösztönösen jött, a műtéttől rettegő beteggel együttérző emberi gesztus volt.
Erre pillanatra emlékszem talán legélesebben a műtétből. Ez nem volt előírva… És ekkor jött a felismerés: a luxusellátás fontos, de nem sokat ér a belülről jövő figyelmesség, kedvesség és együttérzés nélkül. A betegnek ez sokat jelent. Ez az, amiért mindig visszatér.