Sokszor éreztem úgy, a bányászok sorsa hasonlít a tengerészekéhez. Ezért gyakran használok a nagy vízhez kapcsolódó hasonlatokat. Azt mindenki jól érti…
Biztonságos tengeren hajóztak a magyarországi bányászok a múlt században. A kapitányok kiadták a parancsot, a tengerészek tették a dolgukat, gyorsan haladtak a célok felé. Jól megfizették őket, így amikor hazatértek a családjukhoz, tudtak venni a gyereknek sok játékot, a feleségnek szép ruhákat, elmentek együtt nyaralni. A hűségpénzből még Trabantra, Wartburgra, Lada Szamarára is futotta.
Hatalmas vihar érkezett a nyugalom tengerére a nyolcvanas évek végén. Rendszerváltozás volt a neve. Az egyik hajó kapitányaként arra gondoltam, megbeszélem a legénységgel, merre haladjunk tovább. Mindez Dorog városában történt, amikor 1992-ben privatizálták a bányaépítő céget. Egy korlátolt felelősségű társaságot alakítottunk. Azt szerettem volna, hogy a leendő tagoknak, a sikereket és kudarcokat vállalóknak legyen majd sok pénze, de ehhez a munka mellett felelősség is társuljon. Végkielégítést kaptak az Aknamélyítő Vállalattól, így nem a nulláról indultak az új világba. Navigare necesse est, avagy hajózni muszáj. Hiszek Pompeius császár mondásában, ezért kiosztottam egy kérdőívet, ilyen lehetőségeket kínálva: 1. Beszállok a kft-be és a végkielégítésből hajlandó vagyok hitelt adni, szolid kamat fejében: ezzel támogatom a céget. 2. Továbbra is itt akarok dolgozni, de a végkielégítésre szükségem van. 3. Keresek magamnak új munkahelyet.
Voltak, akik kapásból az utolsó két pontot választották, de sokan töprengtek az elsőn. Egy vájár letette a tollat, rám nézett, és komor tekintettel, emelt hangon mondta: „Főnök, maga aztán jól kitolt velem, hogy rám bízza a döntést! Akkor most gondolkodni kell?” Valójában a „kitolt” helyett más szót használt, amit nem tűr a nyomdafesték. Meglepődtem, kapásból csak ennyit válaszoltam: Igen, ez új helyzet, most gondolkodni kell!
A nyugalom tengerén, a szocializmus idején nem parancsoltak vagy kértek ilyet a kapitányok. A helyzet változott, a hajók saját tulajdonba kerültek. Fontos volt, hogy a legénység, a kormányosok is adjanak ötleteket az irányról. A vájár bevállalta ezt, tulajdonostárs lett, az egykori Aknabautól ment nyugdíjba.
Azóta más vizekre eveztem, de szinte belém égett a kérdés: Akkor most gondolkodni kell? Sokaknak még ma sem természetes a válasz. Várják az utasításokat, teljesítik, aztán kérik a pénzt. Persze, ilyen egyszerűen is lehet haladni. Ugyanakkor meggyőződésem, legyen bármekkora is egy cég, ha minden hozzá tartozó gondolkodik, elmondja ötleteit, és ezeket meghallgatják, akkor a sebesség nő. Ha vihar tör ki, vagy köd borít be mindent, akkor is megtalálják a kikötőt.