Máig sem értem, hogy történhetett. 120 másodperc alatt 180 fokos fordulatot vett a történet. Kitámolyogtam az épületből, zsongott a fejem, próbáltam rendezni a gondolataimat…
Nemrégiben egy nagyméretű, bonyolult projektben vettünk részt. Sokszereplős volt a munka, több partnerrel dolgoztunk együtt. A projektvezetőnk tapasztalt, nagy tudású és szorgalmas kolléga volt, nem véletlenül választottam ki őt a munka irányítására.
Megfeszítetten dolgozott a csapat, ám elindult egy suttogó, de egyre jobban terjedő pletyka a mi projektvezetőnkről. Nem értettem, ki és miért indította el, ellenőriztem a munkavégzési adatokat, kitaláció volt az egész. A sok munkahelyről ismert „fúrás” tipikus esete. Aztán lassan testet öltött az intrikáló személye is: egy belső munkatárs volt. Láthatóan zavarta a külső szakértők nagyobb tudása és szisztematikusan azt kezdte kikészíteni, akivel a legtöbbet kellett együtt dolgoznia. Nem figyeltünk rá, bár egy intrikus meg tudja mérgezni a légkört…
Így teltek el napok, hetek. Akkor a megbízó cég vezetője széleskörű értekezletet hívott össze, az összes érdekelt féllel. Értékelte a projekt pillanatnyi állását. Ám mielőtt belekezdett volna, hosszan és keményen bírálta a projektvezetőnket. Minden mondatát cáfolni tudtam volna, mint ahogy a munkatársam is. A nagy plénum előtt azonban ez nyílt szembeszegülés lett volna, amit ott nem engedhettünk meg magunknak. Az értekezlet végén kollégám feldúltan távozott. Láttam rajta, nagy eséllyel bedobja a törölközőt.
Ő elment, én viszont maradtam, hármasban a felsővezetőkkel. Ők akarták, hogy szűk körben is beszéljük meg a történteket. Elhatároztam, hogy itt próbálom helyére tenni a dolgokat. Pontosan nem emlékszem, hogyan fogalmaztam, csak azt, hogy egyre mélyebb lett a csend. Hallgattak. Én pedig higgadtan, talán szívhez szólóan,de őszintén ecseteltem, ki mit veszít, ha projektvezetőnk távozik. Elmondtam, hogy azt támadták, aki nem beszélt, hanem csendben végezte a dolgát. Aki viszont gyengén teljesített, annak hangja messzire ért, s lám, ők is meghallották. Ha ki akarják „nyírni” a projektet, jó úton járnak…
Nem telt el két perc, és félbeszakított a főnök, kérve, hogy adjam meg kollégám telefonszámát. Megadtam. Azonnal hívta. Hosszan beszéltek előttünk, bocsánatkéréssel kezdte. Minden megváltozott! Visszamenve a cégünkhöz, láttam a kollégámon, hogy még fel van dúlva, de már látszott rajta, hogy van remény, mégiscsak érdemes jól dolgozni! S hogy mi lett az intrikussal? Maradt a cégnél, de máshová irányították. Jó távolra e projekttől…
Tanácsadói pályám legerősebb története ez az eset. Máig nem értem, 120 másodperc alatt hogyan fordult minden jó irányba. Hihetetlen, de megtörtént!