Sikerült „elkapnom” a rendszerváltás utáni privatizációs hullámot, és egy nagy lakóházat vettem a budapesti Andrássy úton. Rajtam kívül nem volt más jelentkező, mert első ránézésre látszott, bonyolult ügyletek sorozata kell ahhoz, hogy üressé váljon a ház. A lakókkal – legalább egy tucattal – már az új tulajdonosnak kellett megállapodnia. Nagy volt a kockázat.
Én azonban belevágtam. Sőt! Már előzetesen megegyeztem mindenkivel, milyen áron költözne ki a lakásából. Megnyertem a pályázatot, elkezdtem a lakók kifizetését. Az utolsó kettőnél azonban elakadtam. Megzsaroltak. Ha nem fizetek jóval nagyobb összeget, maradnak. Pénzzavarba kerültem, újabb hitelt vettem fel. Nem volt választásom, fizetni kellett. Futottam a pénzem után.
Ezzel eldőlt az épület sorsa: forrás már nem maradt a fejlesztésre, tehát értékesítésben gondolkodtam. Nagyon hamar jelentkezett a Deutsche Telekom egy vezetője – a felesége erdélyi származásúként jól beszélt magyarul –, rövid időn belül eljöttek személyesen is megnézni az „árut”. Azonnal beleszerettek. Az elegáns épület kiválóan alkalmas lehetett nemzetközi cégek központjának is.
Ettől kezdve az ügyvédek következtek. Hónapokig huzakodtak a részleteken, ám végül megállapodtak. A német fél azt kérte, hogy a repülőtéren írjuk alá a szerződést. Kevés az ideje. Egyik géppel jön, a másikkal megy. Az adott napon este 9-kor találkoztunk is a repülőtéren, a szerződések előkészítve, már csak alá kellett írnunk.
Ám ekkor a német igazgató elkezdett alkudozni. Csűrte-csavarta a számokat, kevesebbet akart fizetni. Történt mindez azután, hogy az ügyvédek minden részletet kidolgoztak. Hirtelen bedühödtem: először csak emelt hangon kikértem magamnak az egész eljárást, majd amikor nem engedett, sarkon fordultam, és ott hagytam. Ezt velem nem lehet megcsinálni, kiabáltam, és elviharzottam. Az ügyvédem és a munkatársam a nyomomban. Mindenkit megdöbbentett e fordulat. Pezsgőzésre, ünnepi pillanatokra készültünk.
A német főnök is annyira meglepődött a reakciómon, hogy nem szállt fel a visszamenő gépre. Talán nem is gondolta komolyan az alacsonyabb árat, csak próbálkozott… Másnap reggel ő jött hozzánk, és óvatosan, az előző napi botránytól tartva, jelezte, hogy aláírná az előkészített verziót. Nem szóltam semmit, adtam a tollat. Én is aláírtam. Semmit nem aludtam azon az éjszakán, kimerült voltam. Tudtam, ha dugába dől az eladás, csődbe juthatok. Mégsem dönthettem másként. Megalázónak éreztem az utólagos próbálkozást…
Igazam lett. Annyira, hogy végül össze is barátkoztunk a német vevővel. A pár hónap múlva megszületett gyermeküknek én lettem a keresztapja. Budapesten volt a keresztelő, a Várnegyedben.